UndergroundIsztán

A hétvégén, a Gorezone “Saturday Of Suffering Party” nevű rendezvényének a keretében láttam harmadszorra a győri Pozvakowskit élőben, ami mint az előző kettő fellépésük esetében, most is nagy élmény volt számomra. Valahogy ezek az arcok tudják, miként is érdemes egy elszálltabb, instrumentális, zajokkal megspékelt, időnként nyugis, időnként kaotikus és zúzós zenét élvezetesen és befogadhatóan játszani.

Remekbe szabott, experimental rock stílusdefinícióval jellemzett zenéjük mindig pulzál, változik, magával sodor, miközben az alap ott marad. Vannak nagyon jellegzetes hangok, melyek hol itt, hol ott előtörnek, de soha nem ugyanúgy, ahogy azt pár perccel ezelőtt tették. A túlzott kaotikusságot elkerülve azonban mindig van egy vezérvonal, amin végighúzódik ez a nehezen leírható, élményszámba menő kifejezésmód, amit nevezhetünk akár érzésvilágnak is, valamint egyfajta utazásként is értelmezhetjük.

A hangok mellett mindig ott van a vizuális játék, hiszen a pozvakowski. egy analóg mozigépet használ a koncerteken a tökéletes összhatás megteremtéséhez – ezzel kapcsoltaban persze hallottam már olyan véleményeket, hogy “élőben jók, de mozi nélkül nem” – nos, hát ez a kijelentés számomra nagyon távol áll a valóságtól… főleg, hogy a pozvakowski. zenéje kitűnő hallgatnivaló utazás közben is, tömegközlekedési járműveken, vonaton, gyalog, és minden bizonnyal levitálás közben egyaránt.

A hétvégi koncerten számomra szinte csak a zene jött át, a vetítés a háttérben haloványan látszott – vagy csak én nem figyeltem rá eléggé, mert a a három Zenész  által előcsalogatott  (leginkább az utolsó, és egyben legérettebb és változatosabb Microtron lemezről játszott) hangok szinte teljesen legyűrték bennem az igényt a körítésre. Előadtak egy új szerzeményt is, ami egy fajsúlyosabb darab volt, és a koncert zárótételében pedig szintén láthattunk “basszusbőgőzést”.

Érdekes, hogy élőben időnként elő-előjön a Godflesh hangulata, egy-egy gitártémáig és színpadi mozdulatig legalábbis mindenképpen. Persze, az is lehet, csak én hallgatok túl sok albumot (Jesu, Final, Godflesh) Justin K. Broadrick műhelyéből.

Sajna a képek a jótól elég messze járnak, persze ráfoghatjuk, hogy avantgard, meg “elmosódottan hangulatos koncertfotó” – mindezek mellett  viszont egy szintén sötét videót is csináltam, ami egy fokkal értékelhetőbb lett talán…