Hó, boróka, puszta - Peszéradacsi rétek 2012. februárjában - havazás és fagy a Kiskunságban

A 2012-es év februárjának eleje egy szibériai front plusz a délről érkező mediterrán ciklon kettős hatásának köszönhetően végre igazi hóval örvendeztetett meg bennünket, így hát nem volt kérdés, hogy irány a Kiskunság – annál is inkább, hiszen jóval nagyobb havat jósoltak az Alföldre, mint nyugatra vagy a fővárosba – a várható látványról nem is beszélve. Utunk igazából Apajpuszta magasságában kezdődött, majd Kunszentmiklóson át a behavazott Peszéradacsi-rétek és a hozzá tartozó, szép gyöngyvirágos tölgyeseiről ismert Peszéri-erdő következett, míg kb. ránk nem sötétedett. A beígérttel ellentétben ottjártunkkor, azaz 2012.02.04-én 20-25 cm hó nem esett, mindössze kb. 10-14 centi hólepel fedhette a kiskun tájat – azonban szakadatlanul esett, így nem kizárt, hogy később nagyobbra nőtt a fehér hótakaró. Végül fotózás szempontjából az az egyébként nem rossz helyzet állt fenn, hogy a Peszéradacsi rétek jellegzetes növénytakarójának egy része még igencsak kikandikált a hó felett, s mivel nem dúlt a szél, egy-egy magasabb és erősebb növény, réti vegetációt alkotó fűféle nagyobb termésén szépen megkapaszkodó hó-csomókkal találkozhattunk, illetve bizonyos, kevésbé függőleges fatörzsek egyik oldala sok esetben meglehetősen behavazódott. Az őshonos borókák pedig külön élményt jelentenek – kíváncsi volnék, milyen lehet ilyenkor Bugacpuszta (bár képen már láttam), a borókások legnagyobb hazai paradicsoma.

Peszéradacsi rétek, Peszéri-erdő hó alatt

Apajpuszta egy nap havazás után

A hó leple alatt természetesen szintén élményszámba ment a Kiskunság eme rejtett szépsége. A hó talán valamivel több volt, mint 10 centi, bár mostanra már biztos gyarapodott kissé. A képek közé a behavazott Apajpuszta és pár mezei hókotró is bekerült.

A téli természetfotók galériája bővül, a többi kép, ami a Peszéri-erdő, Peszéradacsi rétek télen-nyáron szép tájain készült, beljebb található a Puszta szekcióban: havazás az Alföldön – hófedte Kiskunság, 2012. február.

A tavalyi év végén jelentette meg a bostoni Junius új lemezét, amely a post-rock szcéna számára az előzetes hírek és elvárások alapján az év egyik legfontosabb kiadványának igérkezett. A zenekar az előző, 2009-es keltezésű „Martyrdom of a Catastrophist” című lemezével roppant magasra tette azt a bizonyos lécet önmaga számára és a már régóta beharangozott új lemez kapcsán izgalmas kérdés volt, hogy sikerül-e tartaniuk azt a színvonalat, ami a Martyrdom-ot jellemezte. A lemez elé mintegy beharangozóként megjelentetett Rosetta-val közös spliten már helyet kapott egy új szám (egy HUM feldolgozás társaságában), ez a szerzemény-amely egyébként az új lemezen nem szerepel természetesen-már mutatott valamit abból, hogy a zenekar a helyes úton jár és nagy valószínüséggel semmiféle gondot nem fog jelenteni a kvartett számára a megszokott minőség fenntartása.

Az egyébként egy tizennyolcadik századi politikai író álnevét névként viselő csapatot régebb óta ismerők számára ez mondjuk feltehetőleg nem hatott különösebb meglepetésként…a nem éppen termelékenységéről híres zenekar (közel 10 éves fennállásuk eddigi „termése” kettő EP, kettő split és kettő nagylemez) minden egyes kiadványa olyan minőségi színvonalat képvisel, hogy bármelyik nyugodtan (és büszkén!) felvállalható, a diszkográfia egyik elemét sem kell majd pironkodva letagadniuk öregkorukban. Hosszú éveken keresztül képesek önmagukat is őrületbe kergetve dolgozni egy nagylemeznyi anyagon, amíg számos újra-és újra átdolgozás során azok elnyerik végleges formájukat és a közönség elé kikerülnek. Teljesen organikus pontja az új lemez annak az egyenletes fejlődési pályának, amely a 2004-ben megjelent első EP (Forcing out the Silence) óta tart: az első két EP szárnypróbálgatásai során megtalálták a saját hangjukat és egyéni stílusukat, majd háromévnyi munka után ismét színre léptek egy erőtől duzzadó, kiforrott, stílusmeghatározó kiadvánnyal, amelynek egyértelműen egyenesági leszármazottja az új lemez.

Már csak azért is, mert a „Reports from the Threshold of Death” gyakorlatilag a Martyrdom lemez folytatásának tekinthető. Szintén konceptlemez, bár témájából adódóan jóval kevésbé kötötten az, mint elődje volt. A Martyrdom összes szerzeménye a meglehetősen vitatott tudományos munkássággal rendelkező, orosz származású Immanuel Velikovsky életének egy-egy szakaszához köthető, születésétől (Birth Rites By Torchlight) egészen halálának pillanatáig (The Mourning Eulogy)… és ez a pont, ahol az új lemez kezdetét veszi- a halál pillanata. Innentől fogva pedig a dalszövegek nem egy valós személy életére és annak egy zenekarra gyakorlott inspirációira fókuszálnak, hanem egy elvont fogalomcsoport (halálközeli élmények, túlvilág, a lélek útja a halál után, stb.) köré vannak lazán felfűzve, szerencsére nélkülözve mindenféle színpadias patetikusságot, olcsó bazári melankóliát.

…és a dalszövegek kapcsán eljutunk végre oda, ami a Junius-t teljesen egyedülállóvá teszi a mai post-rock szintéren: ez bizony egy valódi, vérbeli, a szó „klasszikus” értelmében vett rockzenekar, amely úgy hordozza a műfaj erényeit (érzelmesség, gondolatiság, kitörő zenei katarzisélmény), hogy közben képes mentes maradni az összes műfaji klisétől, amelyek mára a sajnos jócskán felhigult színtér gyakori velejárói. Az összes dalszöveget jegyző Joseph E. Martinez énekes hangja az első tényező, amely bármelyik lemezük hallgatásakor azonnal feltűník a hallgatónak (illetve elriasztja, amennyiben a túlságosan kötött műfaji gettók rabja), adott egy határozottan lágy, érzelmes, mégis markáns énekhang, amelyik első hallásra inkább illik egy new-wave, semmint egy underground „metál” zenekarba (nem véletlenek vele kapcsolatban a The Cure, Smiths és Joy Division párhuzamok). Az új lemez az, ahol kijelenthető, hogy Martinez végleg megtalálta önálló hangját, képes volt teljesen elrugaszkodni hatásaitól, remek dallamokat, refréneket, témákat hoz, hangját rendkívül sokoldalúan, teljesértékű hangszerként használja. Éneke minden esetben a dalok organikus része, sehol sem érezhetjük nem-odaillőnek, tolakodónak. Alapvetően érzelmes, lágy hangja mindig az egészséges keretek között marad, még a legrizikósabb helyzetekben sem válik nevetségessé, affektált selypegésé. Természetesen egy Junius lemezen velőtrázó üvöltéseket, hörgéseket senki ne várjon, ezt most se kapunk, az előző kiadványokon nagyon-nagyon esetlegesen előforduló kiabálások végleg eltűntek, csak a végig kontrollált, dinamikus ének maradt, amely pont kvázi „színtér-idegensége” miatt egy különleges hangulatot, izgalmat kölcsönöz az anyagnak.

A lemezt indító Betray The Grave már-már a modern Katatonia-t idéző témával nyit (a Katatonia párhuzamok a későbbiek során is gyakran előfordulnak, bár azért a skandinávokra jellemző szikár, rideg hangulat helyett esetünkben a post-rock jóval melegebb, lágyabb tónusai jelennek meg) és ez az alaphang többségében meg is marad, ebből a szempontból kijelenthetjük talán, hogy ez eddig a Junius „legkeményebb” lemeze (már amennyiben ennek a kijelentésnek velük kapcsolatban van bármi értelme…). A vérbeli post-metál riffek gördülékenyen mennek át post-rockos témabontogatásba, de a post-hardcore és a new wave szintén szerves részét képezik a lemez zenei anyagának. A finoman adagolt érzelmi csúcspontok egyfajta monumentális jelleget kölcsönöznek a daloknak (post-rockról beszélünk elvégre…), de megkimélnek bennünket a kiszámítható, kötelező jellegű katarzisoktól.

Feleslegesnek tartom egyesével végigmenni a lemez mind a tíz tételén, külön kiemelni egyes darabokat (bár szívem szerint oldalakon keresztül sorolnám tételesen…) nincsenek töltelék számok, egységes, teljesen jól keretbe foglalt album, leülések, üresjáratok nélkül. A változatosság mellett ez a Reports lemez másik nagy erénye:a dalszerzés végig meglévő magas minősége. Remekül megfér egymás mellett a vegytiszta new wave, a stadionok után kiabáló refrének és a „metál”, a lágyság és a helyenkénti nyers erő. Mindegyik zenész hangszerének magabiztos használója, rengeteg apró díszítéssel, finomsággal teszik a lemez anyagát egy különlegesen komplex utazássá, de teszik mindezt felesleges cicomák és erőltetett megoldások nélkül.

Elődjétől eltérően ez a tíz szám nincs szöveges részekkel, instrumentális hangulatfestő intrókkal szétszabdalva (az előző lemezen Velikovsky egyetemei előadásairól származó szövegbetétek a koncepció szempontjából nézve remek megoldások voltak, viszont esetlegesen megszakíthatták a zenei anyag dinamikáját), egyedül a lemez közepe táján találunk egy ambientes betétet (Spirit Guidance –ez azért a lemez alaptémáját figyelembe véve kicsit sem hat idegenül), ettől függetlenül az anyag egyenletes sodrással halad az elsőtől az utolsó tételig, hogy aztán az utolsó szám, az Eidolon&Perispirit formájában méltóképpen lezáródjon (és azonnali újrahallgatásra ösztönözzön…).
Számomra a tavalyi év egyik legjobb (ha nem a legjobb!!) albuma-bár ez már gondolom az eddigiekből is kiderült…

Valahol ide tartozik még, hogy Schmidt Éva maga is úgy gondolta, hogy gyökereinkben ugyanakkora jelentősége van az ugor, mint a türk vonalnak. Az Urál vidéke pedig, ahogy fentebb is említettem, népek olvasztótégelyének számít már időtlen idők óta: korábban az ős-európaiak, paleoszibériai népek – majd részben az ő keveredésükből születő uráliak különböző csoportjai mellett a Mongol-felföld irányából több hullámban nyugatra áramló törökség már legalább a hunok óta e térség alapvető nép/nemzetségalkotó tényezőjévé váltak.

Schmidt Éva már gyerekkora óta igen fogékony volt e világ felé, ezt a korábban róla készült filmek kitűnően be is mutatják (lásd: Sámánmítosz 1/2.)

Most nem térnék ki a teljes életpályájára, azonban érdemes megemlíteni, hogy ő volt az, aki a térségben folklór-archívumot alapított, és elkezdte összegyűjteni a hantik látható és kevésbé látható világának élő, a hagyományokban létező vagy a kettő egyvelegeként értelmezhető mindennapi szellemvilág dokumentumait. Az ő munkásságának nyomán kezdett el újjáéledni valamiféle nemzeti öntudat, ami ugyan el nem tűnt, de jócskán a felszín alá került a szovjetkorszakban.

A jelentős fordulat azonban akkor állt be, amikor Scmidt – lelkének egy részében legalábbis – hantivá vált. Az elmondások szerint a helyiek meglátták benne azt a személyt, aki valamilyen módon kapcsolatban áll az ő belső világukban, az őket körülvevő természetben létező szellemekkel. Ez az út természetesen nem volt könnyű – s idővel tragikus véget ért – a mi nyugati gondolkodásunk szerint legalábbis. A kazimi hantik között gyűjtött anyag jelentős részét – Schmidt végrendeletének és a hanti hitvilág által megkívánt szokásoknak megfelelően – el kellett égetni. Az öngyilkosságot követően a folklórarchívum dolgozószobájában lévő összes hétköznapi használati tárgy, könyv, és maga a néprajzi gyűjtemény is – szintén a végrendeletben foglaltak szerint – a környék “konkurens” sámánasszonya által került megtisztításra és kiválogatásra – részben ő döntötte el, mi az, amit el kell égetni, és mi az, ami maradhat.

Maga a gyűjtemény  pedig rendkívül nehéz úton került Budapestre, azonban ez még mindig nem jelentette azt, hogy feldolgozhatóvá is került, hiszen gyűjtője bizonyos okokra hivatkozva – 20 évre zároltatta.

Minderről azonban a továbbiakban beszéljen helyettem a Scmidt Éva hagyatékáról és életéről, munkásságáról szóló film, amiből fény derül a történtekre és az események keretében az uráli népek hitvilágára is.

Végül álljon itt egy megjegyzés a film margójára napjaink cserépdarabokból összetákolt ezo-miszticizmusának kapcsán.
Szerencsére maga a történet, bár kétségkívül a sámánsággal áll kapcsolatban, nem lesz vonzó a ma burjánzó ál-ezoterikus, lila (pénz)ködben úszó áramlatok követői számára: itt nincs stresszoldás, nincs eszeveszett boldogságkergetés, sem pedig bediktált kiegyensúlyozottság-séma. Az egészségmegőrző-bio-biznisz teljes mértékben kilőve.

Sjón a kortárs izlandi irodalmi élet egyik legismertebb alakja, nem csak hazájában, hanem – főként Björkkel és Lars von Trierrel való közös munkáinak köszönhetően – nemzetközi szinten is. Ennek ellenére nem kis rizikót vállalt fel a Magvető kiadó, mikor bevállalta A macskaróka megjelentetését – a szerző említett érdemeivel reklámozható kötet határozottan vékonyka, ráadásul a könyvesboltban válogató potenciális vásárló a belelapozás során néha igencsak szellős oldalakba botolhat. Megéri-e így beruházni rá?

Léteznek vérbeli költők. Ezek a vérbeli költők néha írnak a versnél nagyobb terjedelmű szövegeket is, de sosem szűnnek meg annak lenni, amik. Bár Sjón kisregénye a fordító (egyébként kirívóan hasznos) utószavával, a nevek kiejtési útmutatójával és egy néhány tételes szómagyarázattal együtt sem haladja meg a 130 oldalt, tartalmában mérhetetlenül gazdag. Mi más határozná meg az értékét, ha nem ez?

Aki a terjengős, részletekig hatoló tájleírásokat keresi, csalódni fog. Ugyanakkor, némi rugalmassággal olyan élményben lehet része az olvasónak, aminek ilyen mesteri módon való átadására nagyon kevesen képesek. A kisregényben fontos szerepet játszó természet ábrázolása ugyanis bár más formában történik, nagyobb teret adva a képzeletnek, ebből a megszokottnál nagyobb távolságból mégiscsak vezeti a gondolatot, mégis elidőzünk egy-egy sziklánál, hómezőnél, melyek pontos paramétereit bár nem olvassuk, mégis – ismerjük. A líra és a próza elemei folynak egybe egy lírikus prózájában.

A természetfilmekben látott lenyűgöző izlandi táj párhuzamosan jelen lévő kegyetlensége minden eddiginél életszerűbben mutatkozik meg ebben a kisregényben. És a tájban élő izlandi ember is. Kettejük dinamikus viszonya a misztikumot is becsempésző barna bundás sarki róka segítségével kerül megjelenítésre, Sjón pedig mindezt zseniális humorával fűszerezve tálalja. Górcső alá kerül azonban sok más kérdéskör is – példának okáért, hogy mit kezd az 1880-as évekbeli, hagyományait, babonáit elkötelezett hittel tisztelő vidéki lakosság, amely a fejfájást égetett hollófejen alapuló gyógyírrel kezeli, egy Down-szindrómással.

Vajon mi az, mi ez alatt a több, mint egy évszázad alatt megváltozott, és mi az, ami napjainkban is ugyanolyan? Sok vérbeli izlandi ma is úgy gondolja, hogy elképzelhető, hogy az univerzum versekből áll. Az ugyanakkor viszont elképzelhetetlen, hogy a természettel való kapcsolat ne legyen élő, veszélyekkel teli, a mindennapi kérdések egyike. Egy olyan világról beszélünk, ahol még a XXI. században is tisztelettel vegyes tartózkodással tekintenek egyes kövekre, melyekről úgy hírlik, hogy elfek lakják őket. Ahol autópályák építésekor kikerülik ezeket.

Több erénye is van tehát a kötetnek. Mesteri kifejezésmódja, tökéletesen adagolt humora, szerteágazó gondolatisága, ezen számunkra néhol furcsa és meglepő társadalom sztereotípiákon túlmutató megjelenítése olyan mozaikot alkot, amely azonnal magába szippant. Az olvasó tehát nem csak a hossza miatt kebelezi be egyszerre, és az sem véletlen, hogy utána napokig a hatása alatt áll, és hetek múltán is felrémlik egy-egy epizód. A kép ráadásul teljes: se a fordítást, se a fizikai kivitelezést nem érheti panasz.

Való igaz – 130 oldal. De nem kell ennél több.

A Nagyhideghegyre – illetve ebben az esetben inkább Nagyvizeshegyről lehetett volna beszélni, hiszen a kevéske hó ellenére a folyamatos felhőzet (odalenn ködnek hívjuk) kellemes szitálással áztatott minket –  vezető út egy része androiddal dokumentálva.

Börzsöny, Királyrét környéke ősszel

Plasma Pool – False The Saints – R33 klub

„Remélem, hogy amit írni fog, az olyan lesz, mint egy hegyi patak.” – fogalmazza meg a kötet egy alakja Krasznahorkainak címezve. Ezt a tömör képet épp oly sokféleképpen bonthatjuk ki, mint magát a könyvet, s érdemes is így tennünk  –  a klasszikus kínai kultúra keresése mentén ezernyi gondolat fonódik dokumentumregénnyé.

Egy hegyi patak sebes folyású…

… megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul hömpölyög. Vannak szakaszai, ahogy a könyvnek fejezetei, de dinamizmusának köszönhetően végtelen természetességgel siklik át egyikből a másikba. Bár szabályos értelemben vett cselekményről csak a fogalmat kissé rendhagyóan értelmezve beszélhetünk, mégis kellőképp összefogja az epizódokat a kérdés, mely a szerzőt erre a hosszú utazásra sarkallja: mi lett a hagyományos kínai kultúrával? És újabb meg újabb csalódások ellenére mi csak olvassuk tovább, le sem szeretnénk rakni, mert menni kell előre, ahogy a kereső megy, menni kell, mert még, akármilyen pislákoló is az, de hajt a remény.

Egy hegyi patak ezerarcú….

…. a környező táj egyre csak változik, alakul, de az aktuális jelleg mindig átöröklődik a vízfolyásra. A megszólaló alakok szinte egytől egyig Kína jelenének értelmiségét testesítik meg, mint a feltételezés szerint kompetens személyek a kapitalizmus és a Nyugat hatása alatt rogyadozó (talán már eltűnt?) hagyományok és értékek tekintetében. Költők, írók, színigazgatók, kertművészek, könyvtárosok, irodalomtörténészek… mindenki a maga területéről kiindulva ad hozzá a képhez, más szemszögből, más gondolkodásmóddal közelíti meg a neki szegezett kérdést. Újabb és újabb mozaikkockája tárul fel a mai és a császárkori Kínának, mély filozófiai és esztétikai tartalmakkal.

Egy hegyi patak kristálytiszta…

… és Krasznahorkai modora is mérhetetlen letisztultságot és lágyságot mutat. Nem egyszerű problémát feszeget, a szöveg mégis oly könnyedséggel halad át az olvasón, ahogy a vízfolyam a simára koptatott kövek felszínén. Bár minden egyes dialógus mély gondolatokat ébreszt, a személyes továbbgondolás egyértelmű alapokon nyugodhat.

Egy hegyi patak sokféle dolgot sodor még magával…

… nem engedi, amit egyszer foglyul ejtett – ez a valami pedig rengeteg helyről származik és rengeteg minden lehet, hiszen hosszú útja során sokfelé vezet a meder. A fő gondolati vezérelv mellett, ahogy Krasznahorkaitól azt már megszokhattuk, rengeteg egyéb részlet jelenik meg. Megszámlálhatatlan helyzet, megszámlálhatatlan forma, melyből kinek-kinek más válik ki, fogékonyságától függően. A longjing teák zamata, a megtévesztettség döbbenete, a jiuhuashan-i köd képe, a művészet feladata, a kertek filozófiai jelentése…

Egy hegyi patak ékesít…

… mert mindezeken felül Kínáról, a kínaiakról, sőt, az európaiakról is sok mindent magunkba szívhatunk az informatívan kijegyzetel utalások segítségével.

Amit Krasznahorkai Rombolás és bánat az Ég alattként megírt, az olyan, mint egy hegyi patak.

Ez a terület – akár Bárna – elzártságánál fogva eléggé kiesik a szokásos kirándulóhelyek közül, így természetesen nem sok emberrel találkoztunk. A hegyek egykor vulkánok voltak, ennek emlékét őrzik a fekete bazaltkövek, de a Bárna mellett található Szerkő (a helybeliek Szérkőnek hívják) alkotóeleme a környezetétől eltérően homokkő. Egy-két helyen kissé olyan érzése van az embernek, mintha a Kiskunságot felpakolták volna a hegyekbe – ráadásul a borókák mellett még cselőpókok is élnek errefelé (szintén sztyepi faj, Magyarország legnagyobb pókját tiszteljük személyükben).

Őszi erdő a Bükkalján

Egyre szaporodó társaihoz hasonlóan a The Cosmic Dead is a ’70-es évek mélypszichedelikus zenéjének kései inkarnációja – sok kortársához hasonlóan instrumentális és halmazállapotváltós a zene, ami nem állít magáról semmit, csak jön, az idő pedig tovább bandukol csendben, nyugalomban.

Örvénylő/simogató hangok fonódnak egymásba, s mivel az idő nem lényeg, a hangokkal való játék néha közelít a végtelenhez (evilági léptékkel pl. 17 perc, de mint tudjuk az űridő kicsit más – mindenesetre háromésfélperces, refréndúdolós sláger-kedvelők inkább kerüljék).

Persze a Psychonaut albumhoz is szükségeltetik némi alaphangulat, bizonyos esetekben akár túl tömény is lehet, máskor azonban csodálatos gyógyszer csökevényes Középföldén-rekedtségünk leküzdésében.

Az ész néha kikapcsolható, ilyenkor akár repülni is tanulhatunk, Gagarin hullája, a csillagköd, a Napfüst, az éjharmat, a Tarpai, vagy eme játékos, füstös szörnyeteg segít benne bőven.

Ráadásul a Glasgow-i The Cosmic Dead annyira rendes csapat, hogy lehetővé tette a Psychonaut ingyenes letöltését bandcamp oldalán. Az album egyébként durván egy év termését gyűjti össze – ezek között vannak szobai felvételek, jammelések is – ettől függetlenül a végeredmény igen “lemezszagú”.

Megjelent három szimpatikus, teljesen szerény arc a színpadon, elkezdtek egy amolyan bemelegítő-jammelést játszani pár percig, majd pár másodpercet követően felhangzott eddigi egyetlen lemezük nyitódala, abszolút makulátlanul és tisztán (közben azért a rezgés szintjét jelezte egy söröspohár: fogta, majd levetette magát a hangfalról).

Gyakorlatilag a Mars Red Sky nevet viselő bemutatkozó lemezük sorrendje volt a mérvadó – a nyugis és kellemesen merengős Strong Reflection-t követő Curse gyorsabb tempójával nagyobb lendületet ad a folytatásnak, a koncert pedig – akárcsak az album – a Falls-ban csúcsosodik ki, az egyetlen mikrofon nélküli üvöltést leszámítva teljesen instrumentális szerzemény egyenesen magába szippantja a hallgatót.

Zenéjükben klasszikus doom alapokkal keveredik a hetvenes évek nyugis pszichedeliája – az integráció elég mély, a kettő kiválóan egybeforrva jelenik meg a Mars Red Sky zenéjében (persze azért a két műfaj között mindig volt valamiféle kapcsolat, az egyik irányba biztosan). A gitárok a doom / stoner “hagyományoknak” megfelelően kellően mélyen duruzsolnak, azonban nemigen válik belőle metal, messziről inkább olyan előadókhoz tudom őket hasonlítani, mint az Om – ugyanis kisebb mértékben, de a Marsvörös Ég zenéjében is érzékelhető az a bizonyos repetitív, mantra-szerű jelenség, aminek végeredménye az “ismeretlen ismerős” hangulat – ezt már hallottuk korábban, szinte egy az egyben, de pár pillanat alatt rájövünk, hogy mégsem. És mégis…

Ami felteszi az i-re a pontot, és rendkívül nagy ívet ad a művészi produkciónak, az ének. Első hallásra hihetnénk azt is, hogy egy hölgy áll a mikrofon mögött – ami ebben a műfajban kuriózumnak számít, azonban a felhőkön túlról megszólító, tiszta és bűntelen hang gazdája Julien Pras a bácsik sorát erősíti. Hihetetlen hangja mellett azonban megjelenése valóban kuriózummá teszi a gitáros-énekest, ugyanis kb. 150 cm magas lehet, a nyakában lógó zöldeskék gitár pedig ormótlanul nagynak tűnik hozzá képest – kissé olyan érzésem volt, mintha a gitár játszana az emberen. Julien az ének mellett ráadásul sokat, és jól szólózik – ezek a gitárszólók is kiemelendők, közel sem azok a tipikus fitogtatós metal-szólók, inkább befele fordítják az embert, de borultság nélkül. Összességében ezek szerves egysége sokkalta különlegesebbé teszi az érezhetően összhangban működő zenekart, mintha mondjuk női énekessel játszanának.

Remélem, lesz még szerencsénk  hasonló szellemiségű / zeneiségű csapat koncertjéhez a közeljövőben, mondjuk a Fekete Zaj Klub keretében :)

Egyébként ahhoz képest, hogy nem éppen a média által (beleértve a rock/metal médiát és közösségeket is persze) felkapott műfajt játszó zenekart láthattunk, hétköznap dacára is viszonylag szép számmal gyűltek össze az est folyamán a Roham Bárban.

A videókat tartalmazó lejátszólista egyik darabja a Turbo és Blind Myself tagot is tömörítő Vashenger (Light) akusztikus fellépése volt, mit ne mondjak, néhány megnyilvánulásuk pontos ellentéte volt annak, amit előzőekben a Mars Red Sky-ról írtam. Persze azért láthatóan jól voltak a srácok, el is mondták nekünk, hogy még mindig az Unicumot szeretik, és ott lesznek a bárpultnál, meg hogy énekeljük velük a refrént stb…

Mars Red Sky koncertvideók

Mars Red Sky: Marble Sky, Strong Reflection + Vashenger Light: Personal Jesus

A Focus:Abyssi név szerinti fő fellépője a dán Of The Wand And The Moon volt, számomra azonban sokkal inkább a Scivias és a Sturmast volt az est két fő attrakciója – persze ez hozzáállásomnak is köszönhető, hiszen sokkal többre értékelem és jobbnak, eredetibbnek, izgalmasabbnak tartom a kritikusok által jobb híján neofolk és martial industrial címkék alá bepakolt, ám ennél jóval többet rejtő két hazai fellépőt, akik csalódást nemigen szoktak okozni a közönségnek.

A Focus:Abyssi második fellépője a békéscsabai Larnakh volt, akik a headliner formációhoz hasonlóan hagyományosabb értelmezésben vett neofolkot játszanak az ősök nyomdokain. Letisztult hangzás és a csend jellemző zenéjükre, ami véleményem szerint nem érvényesül olyan jól egy klubban, mint mondjuk valahol kinn a szabadban.
Az Of The Wand And The Moon koncertjéből nagyon keveset hallottam / láttam, de az igazság az, hogy az őket megelőzően játszó két hazai fellépő – természetesen itt a Sturmast és Scivias előadására gondolok – gyakorlatilag elég magasra tette a lécet, ami utánuk jött, inkább csak valamiféle levezetés lehetett – legalábbis nekem a két élményszámba menő koncert után kicsit sok is volt a már-már fesztiválba illő felhozatal, és egy bizonyos küszöbszint után valahogy több nem is fért már belém.

A Sturmast kezdése külön öröm volt számomra, hiszen eredetileg a Moon And The Nightspirit lett volna az est felvezetője, (akik szerintem közel sem annyira erősek) és egyébként is elég rég láttam már (nem csak) Magyarország egyik legerősebb kísérletezős/industrial/martial formációját. Igazából fura egy helyzet volt, hogy előzenekarként jelentek meg, bár kétségkívül ez volt a lehető legerősebb nyitány, ami nem kis löketet és energiát adott a rendezvénynek már a legelején. A legutóbb általam látott fellépésükhöz képest talán nagyobb súlyt kaptak a hagyományos, organikus hangszerek, így összességében kevésbé rideg, azonban pontosan ugyanolyan erőteljes, emelkedett és picit (természetesen jó értelemben véve) dekandens, továbbra is erősen dobokra épül a mai Sturmast-zene. Erősen kiemelkedik a mezőnyből.

A továbbiakban pedig a Scivias lényegét próbálom meg valahogy érzékeltetni, bár ez nem olyan könnyű –  igazából részt kell venni egy élő fellépésen ahhoz, hogy valódi képet alkothasson róla a hallgató.

A Sciviasra mindig is igaz volt, hogy nem egy meghatározott műfajon belül működik – a mostani fellépés is ezt igazolta, kiválóan feszegették a határokat.
A minőség, mint mindig, most is magas volt, a zene / hangzás / hangszerelés együtthatóinak végeredménye merőben más, mint korábban – és valahol pont ez a Scivias által képviselt művészet lényege: egy stabil magra felépített, azonban mindig másképp végbemenő folyamat -minek nagy előnye, hogy soha nem válik igazán kiszámíthatóvá a történet.
Az állandónak tekinthető tartalom más- és más formában nyilatkozik meg – igaz, előfordulnak hasonlónak tekinthető fellépések, hasonlóképp hangszerelt koncertek – azonban soha semmi nem teljesen ugyanaz.
Ennek megfelelően egy Scivias koncert nem csupán jól előadott számok füzére, hanem egy kerek, összetartozó egész, aminek az egyes szerzemények csak építőkövei – ezek a számok minden egyes fellépés alkalmával új formában és új szereppel, új zenei- és szellemi kontextusban térnek vissza – legyenek azok régiek, vagy egészen frissek.

Focus:Abyssi - Sturmast és Scivias koncertvideók

Khuda + Rosa Parks, 2011.10.13. Blog Music Club

Dereng koncertfotók – A38, 2011.17.

A fentebb részben már említett zenekartagok pedig:

• Mestyán Ádám basszusgitáros (VHK),
• Bokros Csabi: (ex-IHM),
• Page dobos (Doomsday Funk),
• Nárcisz énekes (Novokain, Enrage.)

Dereng - A fényrelépés elmarad - A38

Dereng - 101-1, A38

AZ IHM egy olyan zenekar, akiknek viszonylag rövid idő alatt sikerült közel “kultikus” státuszt kivívni – relatíve széles spektrumú rajongói bázist szerezve maguknak – természetesen szövegviláguknak megfelelően leginkább talán a fiatal értelmiségiek , egyetemisták csoportja az Isten Háta Mögött álló legfőbb “erő”, na meg az átlagosnál eredetibb rockzenét kedvelő népek körében szintén népszerűnek számítanak.
Ezt kiválóan jelezte AZ A38 -on az IHM időszakos búcsúkoncertjére összegyűlt emberek száma is – a téli álomba merülés előtti utolsó fellépésen szinte végig kórusban énekelte kedvenceit a hallgatóság jó része. Persze főleg a Közelítő – távolító váltotta ki a legnagyobb üdvrialgást.
A koncert jó hosszú, talán két órás is megvolt, a végén a zárás természetesen az IHM nagy kedvencei, a VHK előtti tisztelgés volt. Az Aláírhatatlan Történelem így, az IHM tolmácsolásában is kiugróan erős, számomra egyértelműen a koncert csúcspontját jelentette. Itt egyébként a VHK és a Dereng basszusgitárosa, Mestyán Ádám, továbbá az ex-IHM és Dereng gitáros Bokros Csabi is besegített – végülis kéznél voltak mindketten.

Isten Háta Mögött – áttelelő koncert – fotók

Végül pedig a koncert zárásaként előadott VHK szám, az Aláírhatatlan Történelem – ezt már a hajó végéről kaptam el, így felbukkan néhány fej az előtérben, ráadásul nem is teljes…

IHM áttelelő koncert - Aláírhatatlan Történelem (VHK), A38

Idén január óta először játszott Budapesten a Vágtázó Életerő, a koncert különlegessége pedig a két zenekar közti átvezető dobolás volt, nem számoltam, hány dobos is ütötte egyszerre hangszerét, mindenesetre elég erőteljes volt, segítettek kialakítani azt a transz-hangulatot, amit különféle civilizációkban a sámánok szoktak, hogy aztán átadják a terepet a kirobbanó őserőnek, a végtelenbe vágtázó Zenének, ami a zenekart és közönséget gyakorlatilag száz százalékig összekapcsolja, és kizökkenti a mindennapok sekélyes dimenziójából. Természetesen ez most is sikerült.

Vágtázó Életerő (VHK) fotógaléria / Dürer Kert szabadtér, 2011.09.16.

Végül ajánlom pár képemet egy 3 évvel ezelőtti, szintén nagyon jól sikerült Vágtázó Életerő koncertről – ami a Dürer Kertes fellépéshez hasonlóan szabadtéri rendezvény keretében történt, méghozzá  a mátrai égbolt alatt: VHK – Fekete Zaj fesztivál

Digital Factor: túl sokat nem mondjuk láttam belőlük,  a nagyok árnyékában működő EBM / indusztriális zenekarnak tűntek nekem, bár közel se ma kezdték – a kilencvenes évek első harmadában már volt nagylemezük,  az ebből az időből származó számaik  szerintem a koncerten is erősebbek voltak, mint újabb testvéreik – akárcsak stúdióalbumaikon.

Conjure One: Rhys Fulber egyedül adta elő chilloutos programját, a női ének is a “gépekről” szólt, és bár közel sem volt rossz, de azért összességében hiányzott valami az élő előadásból. A ConjureOne nekem kicsit egy Depeche Mode-al kevert Deleriumot juttat az eszembe, alkotójához illően minőségi zene, viszont alaphangulat szükségeltetik hozzá.

A Front Line Assembly-t tekintve bár részben hasonló volt a mostani koncert az előzőekhez, hiszen nem telt el túl sok idő az előző budapesti fellépésük óta, a csapat is szinte ugyanaz, mint korábban (a dobost kivéve, Adrian White utoljára 2007-ben, a PeCsában dobolt Budapesten) , a különbség leginkább abban rejlett, hogy most nem egy adott lemezt turnéztattak, így egy igazi best of Front Line műsort kaptunk – amit már az igen erős kezdés (Gun) is jelzett. Bill Leeb nem kevés alkalommal állt a dobok mögé, és voltak olyan pillanatok is, amikor egyszerre hárman doboltak.

A FLA koncerten elhangzó számok közül néhány a teljesség igénye nélkül: Gun, Circuitry, Plasticity, Resist, Shifting Through The Lens, Angriff, Prophecy, Millennium, Liquid Separation, Mindphaser.

Már csak egy olyan FLA koncert a vágyam, ahol – mint régebben – sci-fi klasszikusokat vetítenek a háttérben (Szárnyas Fejvadász, Alien stb.) – na meg a konténert is visszahozhatnák egyszer – bár gondolom nem túl kényelmes a tengerentúlról cipelni (legfeljebb szerzünk nekik egyet :)

Tökéletes volt, mint mindig – a következőre is megyek, csak legyen mielőbb!

Front Line Assembly - Intro + Gun, Budapest, A38

Front Line Assembly - Shifting Through The Lens (részlet), Budapest, A38

Front Line Assembly - Liquid Separation Rhys Fulber-el, Budapest, A38

Conjure One / Rhys Fulber, A38

Kétségkívül a késői COIL egyik legszebb momentuma, a négy napforduló alkalmából 1998-99-ben kiadott limitált példányszámban megjelent minialbumok egyikén (Spring Equinox) hallhattuk először. Ezeket az EP-ket a soron következő napforduló alkalmával kivonták a forgalomból, majd a rajtuk szereplő szerzeményeket későbbiekben egy lemezes formában megjelentették a Moon’s Milk In Four Phases című albumon. Értelemszerűen ez a COIL kevésbé őrült arca, bár a kísérletezés + pszichedelia itt is alap.
A Coil tagja már tényleg a Hold túlsó oldaláról nézik a csillagokat. Követőik is akadtak időközben, az utóbbi 10 évben talán leginkább az Ulver próbálja a kult indusztriális zenekar munkásságának késői, ambientesebb – lassabb hangfolyamait beültetni zenéjébe, mondjuk azt a Coilra jellemző leírhatatlan hangulatot és egyedülálló kompozíciós készséget, zenei struktúrát más zenekarnál nem sikerült még fellelnem.

A Holdat Ausztriában és Budapesten fotóztam – mondjuk sajna a négy fázis nincs a videón..

Konklúzió: zenélő postás nem egyenlő postászenész, ahogy nem minden kiskocsi postáskocsi – mert lehet akár guruló bőrönd, vagy nyugdíjas merci is.

A tester. koncerten a győri postások egy komplett, ezidáig kiadatlan pozvakowski. lemezt játszottak elejétől végéig, a falra és a postásbagoly mellé pedig a postások életét és a postások szakszervezeti üdültetését dokumentáló, továbbá az őszi- és nyári postásolimpián, a tavaszi kocsihajító és a téli postásszánhúzó-versenyeken készült filmeket láthattunk.

Remélem következő alkalommal (bár ez meglehetősen képlékeny a tester. együttes esetében) már postásbirkózás és csomagküldő-szolgálatos orgia és balatoni postásszörf is lesz majd a filmkockákon!

tester. koncertfotók

Void Ov Voices / Csihar Attila

Hexvessel koncertvideók