Junius – Reports from the Threshold of Death

Reports from the Threshold of Death

A tavalyi év végén jelentette meg a bostoni Junius új lemezét, amely a post-rock szcéna számára az előzetes hírek és elvárások alapján az év egyik legfontosabb kiadványának igérkezett. A zenekar az előző, 2009-es keltezésű „Martyrdom of a Catastrophist” című lemezével roppant magasra tette azt a bizonyos lécet önmaga számára és a már régóta beharangozott új lemez kapcsán izgalmas kérdés volt, hogy sikerül-e tartaniuk azt a színvonalat, ami a Martyrdom-ot jellemezte. A lemez elé mintegy beharangozóként megjelentetett Rosetta-val közös spliten már helyet kapott egy új szám (egy HUM feldolgozás társaságában), ez a szerzemény-amely egyébként az új lemezen nem szerepel természetesen-már mutatott valamit abból, hogy a zenekar a helyes úton jár és nagy valószínüséggel semmiféle gondot nem fog jelenteni a kvartett számára a megszokott minőség fenntartása.

Az egyébként egy tizennyolcadik századi politikai író álnevét névként viselő csapatot régebb óta ismerők számára ez mondjuk feltehetőleg nem hatott különösebb meglepetésként…a nem éppen termelékenységéről híres zenekar (közel 10 éves fennállásuk eddigi „termése” kettő EP, kettő split és kettő nagylemez) minden egyes kiadványa olyan minőségi színvonalat képvisel, hogy bármelyik nyugodtan (és büszkén!) felvállalható, a diszkográfia egyik elemét sem kell majd pironkodva letagadniuk öregkorukban. Hosszú éveken keresztül képesek önmagukat is őrületbe kergetve dolgozni egy nagylemeznyi anyagon, amíg számos újra-és újra átdolgozás során azok elnyerik végleges formájukat és a közönség elé kikerülnek. Teljesen organikus pontja az új lemez annak az egyenletes fejlődési pályának, amely a 2004-ben megjelent első EP (Forcing out the Silence) óta tart: az első két EP szárnypróbálgatásai során megtalálták a saját hangjukat és egyéni stílusukat, majd háromévnyi munka után ismét színre léptek egy erőtől duzzadó, kiforrott, stílusmeghatározó kiadvánnyal, amelynek egyértelműen egyenesági leszármazottja az új lemez.

Már csak azért is, mert a „Reports from the Threshold of Death” gyakorlatilag a Martyrdom lemez folytatásának tekinthető. Szintén konceptlemez, bár témájából adódóan jóval kevésbé kötötten az, mint elődje volt. A Martyrdom összes szerzeménye a meglehetősen vitatott tudományos munkássággal rendelkező, orosz származású Immanuel Velikovsky életének egy-egy szakaszához köthető, születésétől (Birth Rites By Torchlight) egészen halálának pillanatáig (The Mourning Eulogy)… és ez a pont, ahol az új lemez kezdetét veszi- a halál pillanata. Innentől fogva pedig a dalszövegek nem egy valós személy életére és annak egy zenekarra gyakorlott inspirációira fókuszálnak, hanem egy elvont fogalomcsoport (halálközeli élmények, túlvilág, a lélek útja a halál után, stb.) köré vannak lazán felfűzve, szerencsére nélkülözve mindenféle színpadias patetikusságot, olcsó bazári melankóliát.

…és a dalszövegek kapcsán eljutunk végre oda, ami a Junius-t teljesen egyedülállóvá teszi a mai post-rock szintéren: ez bizony egy valódi, vérbeli, a szó „klasszikus” értelmében vett rockzenekar, amely úgy hordozza a műfaj erényeit (érzelmesség, gondolatiság, kitörő zenei katarzisélmény), hogy közben képes mentes maradni az összes műfaji klisétől, amelyek mára a sajnos jócskán felhigult színtér gyakori velejárói. Az összes dalszöveget jegyző Joseph E. Martinez énekes hangja az első tényező, amely bármelyik lemezük hallgatásakor azonnal feltűník a hallgatónak (illetve elriasztja, amennyiben a túlságosan kötött műfaji gettók rabja), adott egy határozottan lágy, érzelmes, mégis markáns énekhang, amelyik első hallásra inkább illik egy new-wave, semmint egy underground „metál” zenekarba (nem véletlenek vele kapcsolatban a The Cure, Smiths és Joy Division párhuzamok). Az új lemez az, ahol kijelenthető, hogy Martinez végleg megtalálta önálló hangját, képes volt teljesen elrugaszkodni hatásaitól, remek dallamokat, refréneket, témákat hoz, hangját rendkívül sokoldalúan, teljesértékű hangszerként használja. Éneke minden esetben a dalok organikus része, sehol sem érezhetjük nem-odaillőnek, tolakodónak. Alapvetően érzelmes, lágy hangja mindig az egészséges keretek között marad, még a legrizikósabb helyzetekben sem válik nevetségessé, affektált selypegésé. Természetesen egy Junius lemezen velőtrázó üvöltéseket, hörgéseket senki ne várjon, ezt most se kapunk, az előző kiadványokon nagyon-nagyon esetlegesen előforduló kiabálások végleg eltűntek, csak a végig kontrollált, dinamikus ének maradt, amely pont kvázi „színtér-idegensége” miatt egy különleges hangulatot, izgalmat kölcsönöz az anyagnak.

A lemezt indító Betray The Grave már-már a modern Katatonia-t idéző témával nyit (a Katatonia párhuzamok a későbbiek során is gyakran előfordulnak, bár azért a skandinávokra jellemző szikár, rideg hangulat helyett esetünkben a post-rock jóval melegebb, lágyabb tónusai jelennek meg) és ez az alaphang többségében meg is marad, ebből a szempontból kijelenthetjük talán, hogy ez eddig a Junius „legkeményebb” lemeze (már amennyiben ennek a kijelentésnek velük kapcsolatban van bármi értelme…). A vérbeli post-metál riffek gördülékenyen mennek át post-rockos témabontogatásba, de a post-hardcore és a new wave szintén szerves részét képezik a lemez zenei anyagának. A finoman adagolt érzelmi csúcspontok egyfajta monumentális jelleget kölcsönöznek a daloknak (post-rockról beszélünk elvégre…), de megkimélnek bennünket a kiszámítható, kötelező jellegű katarzisoktól.

Feleslegesnek tartom egyesével végigmenni a lemez mind a tíz tételén, külön kiemelni egyes darabokat (bár szívem szerint oldalakon keresztül sorolnám tételesen…) nincsenek töltelék számok, egységes, teljesen jól keretbe foglalt album, leülések, üresjáratok nélkül. A változatosság mellett ez a Reports lemez másik nagy erénye:a dalszerzés végig meglévő magas minősége. Remekül megfér egymás mellett a vegytiszta new wave, a stadionok után kiabáló refrének és a „metál”, a lágyság és a helyenkénti nyers erő. Mindegyik zenész hangszerének magabiztos használója, rengeteg apró díszítéssel, finomsággal teszik a lemez anyagát egy különlegesen komplex utazássá, de teszik mindezt felesleges cicomák és erőltetett megoldások nélkül.

Elődjétől eltérően ez a tíz szám nincs szöveges részekkel, instrumentális hangulatfestő intrókkal szétszabdalva (az előző lemezen Velikovsky egyetemei előadásairól származó szövegbetétek a koncepció szempontjából nézve remek megoldások voltak, viszont esetlegesen megszakíthatták a zenei anyag dinamikáját), egyedül a lemez közepe táján találunk egy ambientes betétet (Spirit Guidance –ez azért a lemez alaptémáját figyelembe véve kicsit sem hat idegenül), ettől függetlenül az anyag egyenletes sodrással halad az elsőtől az utolsó tételig, hogy aztán az utolsó szám, az Eidolon&Perispirit formájában méltóképpen lezáródjon (és azonnali újrahallgatásra ösztönözzön…).
Számomra a tavalyi év egyik legjobb (ha nem a legjobb!!) albuma-bár ez már gondolom az eddigiekből is kiderült…

About the Author

Leave a Reply