Megjelent három szimpatikus, teljesen szerény arc a színpadon, elkezdtek egy amolyan bemelegítő-jammelést játszani pár percig, majd pár másodpercet követően felhangzott eddigi egyetlen lemezük nyitódala, abszolút makulátlanul és tisztán (közben azért a rezgés szintjét jelezte egy söröspohár: fogta, majd levetette magát a hangfalról).

Gyakorlatilag a Mars Red Sky nevet viselő bemutatkozó lemezük sorrendje volt a mérvadó – a nyugis és kellemesen merengős Strong Reflection-t követő Curse gyorsabb tempójával nagyobb lendületet ad a folytatásnak, a koncert pedig – akárcsak az album – a Falls-ban csúcsosodik ki, az egyetlen mikrofon nélküli üvöltést leszámítva teljesen instrumentális szerzemény egyenesen magába szippantja a hallgatót.

Zenéjükben klasszikus doom alapokkal keveredik a hetvenes évek nyugis pszichedeliája – az integráció elég mély, a kettő kiválóan egybeforrva jelenik meg a Mars Red Sky zenéjében (persze azért a két műfaj között mindig volt valamiféle kapcsolat, az egyik irányba biztosan). A gitárok a doom / stoner “hagyományoknak” megfelelően kellően mélyen duruzsolnak, azonban nemigen válik belőle metal, messziről inkább olyan előadókhoz tudom őket hasonlítani, mint az Om – ugyanis kisebb mértékben, de a Marsvörös Ég zenéjében is érzékelhető az a bizonyos repetitív, mantra-szerű jelenség, aminek végeredménye az “ismeretlen ismerős” hangulat – ezt már hallottuk korábban, szinte egy az egyben, de pár pillanat alatt rájövünk, hogy mégsem. És mégis…

Ami felteszi az i-re a pontot, és rendkívül nagy ívet ad a művészi produkciónak, az ének. Első hallásra hihetnénk azt is, hogy egy hölgy áll a mikrofon mögött – ami ebben a műfajban kuriózumnak számít, azonban a felhőkön túlról megszólító, tiszta és bűntelen hang gazdája Julien Pras a bácsik sorát erősíti. Hihetetlen hangja mellett azonban megjelenése valóban kuriózummá teszi a gitáros-énekest, ugyanis kb. 150 cm magas lehet, a nyakában lógó zöldeskék gitár pedig ormótlanul nagynak tűnik hozzá képest – kissé olyan érzésem volt, mintha a gitár játszana az emberen. Julien az ének mellett ráadásul sokat, és jól szólózik – ezek a gitárszólók is kiemelendők, közel sem azok a tipikus fitogtatós metal-szólók, inkább befele fordítják az embert, de borultság nélkül. Összességében ezek szerves egysége sokkalta különlegesebbé teszi az érezhetően összhangban működő zenekart, mintha mondjuk női énekessel játszanának.

Remélem, lesz még szerencsénk  hasonló szellemiségű / zeneiségű csapat koncertjéhez a közeljövőben, mondjuk a Fekete Zaj Klub keretében :)

Egyébként ahhoz képest, hogy nem éppen a média által (beleértve a rock/metal médiát és közösségeket is persze) felkapott műfajt játszó zenekart láthattunk, hétköznap dacára is viszonylag szép számmal gyűltek össze az est folyamán a Roham Bárban.

A videókat tartalmazó lejátszólista egyik darabja a Turbo és Blind Myself tagot is tömörítő Vashenger (Light) akusztikus fellépése volt, mit ne mondjak, néhány megnyilvánulásuk pontos ellentéte volt annak, amit előzőekben a Mars Red Sky-ról írtam. Persze azért láthatóan jól voltak a srácok, el is mondták nekünk, hogy még mindig az Unicumot szeretik, és ott lesznek a bárpultnál, meg hogy énekeljük velük a refrént stb…

Mars Red Sky koncertvideók

Mars Red Sky: Marble Sky, Strong Reflection + Vashenger Light: Personal Jesus

Dereng koncertfotók – A38, 2011.17.

A fentebb részben már említett zenekartagok pedig:

• Mestyán Ádám basszusgitáros (VHK),
• Bokros Csabi: (ex-IHM),
• Page dobos (Doomsday Funk),
• Nárcisz énekes (Novokain, Enrage.)

Dereng - A fényrelépés elmarad - A38

Dereng - 101-1, A38

AZ IHM egy olyan zenekar, akiknek viszonylag rövid idő alatt sikerült közel “kultikus” státuszt kivívni – relatíve széles spektrumú rajongói bázist szerezve maguknak – természetesen szövegviláguknak megfelelően leginkább talán a fiatal értelmiségiek , egyetemisták csoportja az Isten Háta Mögött álló legfőbb “erő”, na meg az átlagosnál eredetibb rockzenét kedvelő népek körében szintén népszerűnek számítanak.
Ezt kiválóan jelezte AZ A38 -on az IHM időszakos búcsúkoncertjére összegyűlt emberek száma is – a téli álomba merülés előtti utolsó fellépésen szinte végig kórusban énekelte kedvenceit a hallgatóság jó része. Persze főleg a Közelítő – távolító váltotta ki a legnagyobb üdvrialgást.
A koncert jó hosszú, talán két órás is megvolt, a végén a zárás természetesen az IHM nagy kedvencei, a VHK előtti tisztelgés volt. Az Aláírhatatlan Történelem így, az IHM tolmácsolásában is kiugróan erős, számomra egyértelműen a koncert csúcspontját jelentette. Itt egyébként a VHK és a Dereng basszusgitárosa, Mestyán Ádám, továbbá az ex-IHM és Dereng gitáros Bokros Csabi is besegített – végülis kéznél voltak mindketten.

Isten Háta Mögött – áttelelő koncert – fotók

Végül pedig a koncert zárásaként előadott VHK szám, az Aláírhatatlan Történelem – ezt már a hajó végéről kaptam el, így felbukkan néhány fej az előtérben, ráadásul nem is teljes…

IHM áttelelő koncert - Aláírhatatlan Történelem (VHK), A38

Konklúzió: zenélő postás nem egyenlő postászenész, ahogy nem minden kiskocsi postáskocsi – mert lehet akár guruló bőrönd, vagy nyugdíjas merci is.

A tester. koncerten a győri postások egy komplett, ezidáig kiadatlan pozvakowski. lemezt játszottak elejétől végéig, a falra és a postásbagoly mellé pedig a postások életét és a postások szakszervezeti üdültetését dokumentáló, továbbá az őszi- és nyári postásolimpián, a tavaszi kocsihajító és a téli postásszánhúzó-versenyeken készült filmeket láthattunk.

Remélem következő alkalommal (bár ez meglehetősen képlékeny a tester. együttes esetében) már postásbirkózás és csomagküldő-szolgálatos orgia és balatoni postásszörf is lesz majd a filmkockákon!

tester. koncertfotók

A mostani fellépés érdekessége, hogy a játékidő legalább harmadát friss szerzemények tették ki – ezek közül az egyik már ismerős lehetett a Pozva koncerteket látogató népeknek, ez a remekbe szabott szerzemény zúzós kezdésével és dallamosabb, nyugodtabb középrészével messziről kicsit a Perky világát idézi, ez persze közel sem jelent önismétlést, inkább a zenében lévő energia és a melankólia kettőssége, valamint a változatos, izgalmas dalszerkezet az, ami hasonlóvá teszi a tavaly bakeliten és CD-n is megjelent szerzeményhez.
A többi ropogós szerzemény pedig tovább erősíti a Pozvakowski. kísérletezős és “progresszív” jellegét, ugyanis ahelyett, hogy önismétlésbe kezdenének, valami olyat is belecsempésznek, ami ezidáig ilyen formában nem szerepelt még a csapat repertoárjában, ezzel együtt tökéletesen illeszkedik is az eddigi életművükbe. Zajok, dallamok, erőteljes gitárok.Várom már ezt a lemezt!

Amit fontos megjegyezni, hogy nem csak az új számok miatt volt jó a koncert, hanem a hangzás is teljesen rendben volt (az A38-on ezt korábban nem mindig tapasztalhattuk, bár ez egyértelműen nem az ő hibájuk) – másrészt végre a vetítés is tökéletesen láthatóvá vált.

Pozvakowski. koncertfotók @ 2011.02.24. A38

pozvakowski. koncertvideók - A38, 2011.02.24.

1. pozvakowski. newsong 1

2. pozvakowski. newsong 2

3. Berlin

4. Tester

Hírek, aktualitások és egy kis visszatekintés pozvakowski. módra:

Pozvakowski. blog

pozvakowski.hu

A Tündérgyár nagynak nem nevezhető koncertterme és előtere már az első fellépő, a Stereochrist ex-énekese vezette Haw színpadra lépése előtt jó félórával telt házzal fogadott minket. Feltehetően az ingyenes belépés is hozzájárult ehhez – mindenesetre jó volt látni, hogy egy doom / sludge koncerten ilyen szép számmal gyűltünk össze (annak ellenére, hogy azért nem volt agyonreklámozva a dolog). A sokaság legfeljebb a mellékhelyiség használata terén volt kellemetlenebb, hiszen nem kis időbe tellett, mire bárki sorra került – lényegesen nagyobb sor állt a retyónál, mint a pultoknál.

Haw koncertfotók

A Haw zenéje sallangoktól mentes doom / stoner, talán a Down világához áll a legközelebb. Ennek megfelelően egy kis déli ízt is felvonultatnak, amit az egyik számban előkerülő bendzsó tovább erősít. Ha jól tudom, körülbelül egy éve létezik a zenekar, én a második, 2010-es Fekete Zajon láttam őket először. Korrekt, hangulatos koncertet adtak.

Howl koncertfotók

A Howl bár egylemezes (pontosabban másfél lemezen, hiszen egy EP-t is kiadtak korábban) mivolta ellenére elég kiforrott zenét játszik, Full Of Hell című lemezük rendesen megdörren – élőben azonban ezt is megfejelik, erőteljes zenéjük energikus és lelkes színpadi játékkal párosulva meggyőzte a magyar közönséget is. Én talán erre a zenére mondanám, hogy modern metal – mert bár leginkább a sludge jelzővel szokták őket jellemezni, azért egy kicsit rock n’ rollosabb az összhatás – továbbá riffcentrikus zenéjük hallhatóan több forrásból táplálkozik. Mindez valahol az est főzenekarára, a Black Tusk-ra is igaz. A Howl énekese, Vincent Hausman egyébként korábban egy Driven nevű hardcore csapatban játszott, akikkel ráadásul kb. 10 éve játszott is Budapesten, méghozzá a Jailhouse klubban, ami a mai Tündérgyár környékén volt. A Howl fiatal zenekarnak számít, viszont ettől függetlenül érezhető volt, hogy nem most kezdték a zenélést, és van mögöttük színpadi tapasztalat.

Howl koncertvideó, Tündérgyár

A Black Tusk, mint az este főattrakciója pedig még az eddigieket is megfejelte – a kiabálós, csúnya bácsik még csúnyább zenével és nagyobb vehemenciával csaptak a húrok közé. A sludge alapok esetükben egy kis hardcore körítést kapnak, de akár mondhatnánk punkot is – mindenesetre a sebesség alapból nagyobb, mint a Howl és a Haw esetében, a zene pedig feszes és laza is egyszerre. A műsor tökéletes volt, kb. háromnegyed órát játszhattak, de abban nem volt üresjárat. A dobos pedig egyenesen zseniális volt, az alapritmusokat módszeresen, szépen díszítette kisebb-nagyobb pakolásokkal.

Black Tusk koncertvideó, Tündérgyár

Végül pedig ami összességében igaz ezekre a zenekarokra (és a nem is oly régen itt járt Khuda, vagy a Talbot tagjaira), hogy szinte tapintható esetükben a zene szeretete – szerencsére egyre többen vannak azok, akik nem a letöltések miatt nyafognak, hanem a nyakukba veszik a világot, és otthonuktól távol eső kisebb-nagyobb klubokban játszanak – rendkívüli lelkesedéssel.

A Front Line Assembly volt meghirdetve az est főzenekaraként, azonban csere történt, és a Leaether Strip vette át a “headliner” szerepet – ami abból a szempontból nem is baj, hogy a későbbiekben igen hosszó programot játszó Claus Larsen után már kicsit fáradt lett volna a közönség a Frontline egyébként százszor színesebb és minőségibb, színvonalasabb produkciója alatt.
Ezzel már el is mondtam pár alapvető észrevételt a két fő-fellépővel kapcsolatban, de maradjunk egyelőre az FLA-nál.

Az IED (Improvised. Electronic. Device címadó – nyitószáma) tökéletes kezdés volt, ami azonnal megmutatta, mi is van a Bill Leeb vezette indusztriális csapat tarsolyában, és mi az, ami a műfaj csúcsára helyezi a Front Line Assebly-t: az profizmus, ami nem csak a stúdiólemezek sajátja, hanem a koncertek során is pontosan azt kapjuk, amit várunk – illetve sokkal- de sokkal többet, mert élőben nem a lemezeken sorakozó ipari himnuszok pontosan eljátszott másolatával indítják be a közönséget, hanem teljesen önálló életet élő, “valódi” hangszerekkel előadott cyberpunk monolitokkal.
Pontosan ez történt most is, a Diesel klub színpadán az első hangtól az utolsóig izgalmas volt a Bill Leebhez képest igencsak fiatal tagsággal rendelkező FLA előadása. Hallottam pár véleményt, miszerint eleinte “lagymatagabb volt”, “a ráadásokra lett igazán jó”, és “a 2007-es, Pecsás Front Line koncert sokkal jobb volt” – én személy szerint egyik megállapítással sem értek egyet. Természetesen a 2007-es alkalom legendás, hiszen sokan akkor láttuk először a Front Line-t a színpadon, ettől függetlenül 2010-ben is pontosan azt hozták, ami várható tőlük. Nekem talán egy valami hiányzott, vagyis valaki: Adrian White, aki már elég rég a FLA turnédobosa volt (ha jól tudom a Hard Wired turné óta ő volt a dobos) – és nagyon jellegzetes, sajátos ütemekkel, izgalmas dobjátékkal gazdagította a csapatot (a megjelenéséről és lelkes játékáról nem is beszélve).

Sokan azt mondják a koncert és az Improvised. Electronic. Device. lemez kapcsán is, hogy jóval elektronikusabb volt most a FLA hangszerelése, ami valahol igaz is, viszont a lemezen és élőben is nagy szerepet kaptak a gitárok és a dob, így ez csak féligazság. A PeCsa-beli koncerten azonban lehet, valamivel nagyobb hangsúlyt kaptak az élő hangszerek.

Ami külön öröm volt számomra: elhangzott a Circuitry!

Pár kép a Front Line Assembly koncertjéről (sajnos nem vittem a K-X-et…):

Front Line Assembly setlist – Budapest, 2010. 10. 16.

1. Intro
2. IED
3. Circuitry
4. Angriff
5. Resist
6. Release
7. Hostage
8. Plasticity
9. Pressure Wave
10. Prophecy
11. Shifting Through The Lens
12. Millenium
13. Liquid Separation
14. Mindphaser
15. Bio-Mechanic

Leaether Strip

Claus Larsen ugyebár teljesen egydül zenél, ontja magából a dupla-tripla-újrafelvett stb. lemezeket, és ismét koncertezik – és a Leaether Strip lemezek készítéséhez hasonlóan szintén egyedül áll a színpadra. Ez sajnos egy picit szerintem a minőségre is rányomja a bélyegét, hiszen ahogy többen is megállapították: “olyan, mint egy karaoke”. Persze rossznak közel sem lehet mondani, viszont egy idő után már kissé fárasztó, hiába a vetítés a háttérben, és hiába vezényli nagy lelkesedéssel Claus a bulit. Körülbelül feleennyi bőven elég lett volna a Leaether Strip koncertjéből, aminek azért voltak nagy pillanatai is – a kedvenc, még a 90-es években készült LS lemezek számait nagyon jó volt hallgatni: Solitary Confinement lemezről hallhattuk a Strap Me Down, Evil Speaks és az Adrenalin Rush című klasszikusokat, valamint a pár évvel későbbi Hate Me is a kedvemre való perceket adott.

Mind.In.A.Box

Egy alapvetően elektronikus formációt vártam, helyette gyakorlatilag egy rockzenekart kaptunk – persze ezt abszolút nem negatívumként mondom. Nem sok mind.in.a.box lemezt hallgatam ezidáig, így túl sok viszonyítási alapom nincs a koncert / lemez hangzása közötti különbségek tekintetében, ettől függetlenül mégis azt a következtetést vontam le, hogy teljesen más élőben. Jó volt, alapvetően tetszett, de mégsem tudott túlságosan lekötni.

Mindent összevetve egy igazán erős indusztriális / EBM est szem- és fültanúi lehettünk, az öröm szinte tapintható volt az ipari zene szép számmal rajongóinak arcán. Remélem, sok hasonló eseményben lesz még részünk!

“We Are Motörhead. We Play Rock’ N’ Roll!”

Ez a nyitány bizony immár 30 éve elhangzik, néha picit megfűszerezve még egy-két szóval, de a lényeg sosem változik. Így van ez a Motörhead zenéjével is, mindenki tudja, mire is lehet számítani, igazából valahol minden lemez ugyan olyan, a Motörhead talán az egyik legkiszámíthatóbb zenekar, ami létezik ezen a Földön. Azonban ők ezt jól csinálják. Kiemelkedően jól. Valami fura oknál fogva ennél a csapatnál nem érzékelhető a fáradás jele, pedig bizony megtehetnék akár azt is, hogy félholt állapotba kerülnek, ötévente kiadnak egy újabb best of lemezt, 6 évente csinálnak egy koncertet, és röhögnek a közönségen. De ők nem ezt teszik. Játszanak, lemezeket készítenek, ráadásul meg kell hagyni, elég jókat – a 2000-ben kiadott We Are Motörhead óta egyre jobbakat – a kilencvenes években szerintem csináltak 1-2 gyengébb lemezt is, bő tíz éve azonban ismét a csúcson vannak a stúdiólemezek tekintetében is.

Aztán megjelent ez a három ember a színpadon – Phil Campbell, Mikkey Dee és Lemmy Kilmister. Csak hárman vannak, és csak zenélnek, semmi extra körítés, mindössze a sokak által jól ismert számok, ezek közül egy-kettő az utolsó, Motörizer lemezről, mellette a számtalan metal – rock and roll klasszikus, amin generációk nőttek fel, és a mai napig éppúgy megállják a helyüket, mint mondjuk 1979-ben és 1986-ban.

Lemmy nem öregszik. Illetve igen, de a koncert után többen is megállapítottuk, hogy egyre jobban néz ki. Pedig ami mögötte (vagy inkább a vérében) van: alkohol, drogok, csajok, és jelenleg is évente 200 napot (!) vannak úton, hogy esténként koncerteket adjanak, ráadásul Európában. Persze kevesebbet mozog már, mint régen, és már nem hajtja annyira hátra a derekát a Lemmyre szabott mikrofonállvány előtt sem, ettől függetlenül valami olyat ad nekünk, amit sokan már akár tíz év zenélés után sem tudnak.

Persze, a klasszikus felállás volt a legjobb, azaz amikor Lemmy Kilmister, Phil “Philthy Animal” Taylor dobos és “Fast” Eddie Clarke gitáros alkotta a zenekart. Ekkoriban születtek az olyan Motörhead klasszikusok, mint az Overkill, Ace Of Spades, melyek nélkül nem is érhet véget egy Motörhead koncert. Így volt ez most is, a két említett lemez címadó számai alkották a ráadást, és talán a legnagyobb ovációt ezek a dalok eredményezték a koncerten.
A minőség és a mennyiség tekintetében egyaránt száz százalék volt a buli, ők már tudják, mennyit kell egy alkalommal játsazni, és azt is, hogyan! Ízesen, erőtől duzzadtan, mosolyogva és lelkesen! Mikkey Dee valóban óriási dobos (a magassága mondjuk annyira pont nem), ahhoz képest, hogy a Motörhead zenéjéhez nincs is szükség ilyen technikás játékhoz – mondjuk az utóbbi lemezek jóval metálosabb hangzásához egyértelműen kiválóan passzol. Élőben pedig egyszerűen elementáris, ahogy ott ült a magasított dobszerkónál – na jó, nem ült, inkább “ugrált”, folyton a szanaszét szálló haját lehetett látni a két dobütő mellett, talán ő volt, aki a legtöbbet mozgott ezen az életre szóló koncerten.

Sajnálhatja, aki nem volt… ez olyan “látni és meghalni” élmény, egyszerúen ha valaki szereti a rockzenét, egyszer meg kell róla győződni, hogy mi is az, milyen, amikor valakik teljes hitelességgel csinálják ezt – egy 65 éves kapitány vezetésével!

Motörhead koncertfotók / Hegyalja Fesztivál 2010.

Motörhead setlist – Hegyalja Fesztivál 2010:

• Iron Fist
• Stay Clean
• Be My Baby
• Rock Out
• Metropolis
• Over The Top
• One Night Stand
• Guitar Solo
• The Thousand Names Of God
• I Got Mine
• Cradle to the Grave
• In The Name Of Tragedy
• Just ‘Cos You Got The Power
• Going To Brazil
• Killed By Death
• Born To Raise Hell

Ráadás:

• Ace Of Spades
• Overkill

A helyszín a Zappa Café volt, az egykori TilosazÁ – jómagam most jártam itt először, viszont kapásból megtetszett: a tulajdonképpeni koncerthelyszín a pincében bár elég kicsi volt, viszont szőnyegek és babzsákok, puffok várták a látogatót a pihenéssel egybekötött koncertre. Mondhatni, tökéletes helyszín volt egy olyan zenéhez, amit talán a legjobban az ambient gitárokkal, vagy a mesekönyv-aláfestő zeneként tudnék definiálni.

A bemelegítést a győri Rosa Parks kezdte, akik a “hagyományosabb” post-rock vonalon mozognak, ha jól tudom, az Explosions In The Sky nevét szokták emlegetni velük kapcsolatban – végülis van alapja a hasonlítgatásnak, ugyanis alapvetően instrumentális, lebegős zenét játszanak ezek a kifejezetten fiatal srácok, és nem is rosszul.

A következő fellépő a Csehországból érkező The Ills volt, akik szintén hasonló zeneiséget vittek a színpadra, jellegzetes post-rock alapokból építkező, instrumentális szerzeményeket adtak elő szintén kifejezetten fiatal arcok, akik koncertjük vége felé kislemezükkel is megajándékozták a közönséget.

Az est csúcspontja, az Ólafur Josephsson által vezetett Stafrænn Hákon most négytagú zenekarként mutatkozott be, műsorukhoz talán jobb helyszínt nem is lehetett volna találni, hiszen ezt a végtelenül békés, mesekönyvbe illő, szendergős zenét bizony kifejezetten jó volt a babzsákokon, matracokon elnyúlva hallgatni. Ez a hatás amúgy a keverősre is nagy hatással lehetett, hiszen ő szó szerint elszenderült, és nem volt sok kedve a pultot támasztani. Ettől függetlenül kifejezetten jól sikerült a koncert, a négy szimpatikus, barátságos zenész csendes, atmoszférikus áramlattal töltötte be a kicsi, ám a zene által végtelenné nyíló teret. A Stafrænn Hákon esetében nem a vulkanikus, rideg táj jut az ember eszébe, hiába a hideg észak egyik legkülönösebb szegletéből származnak, sokkal inkább valami álomszerű, elfelejtett, kicsi világ kel életre játékuktól. Néha olyan, mintha mondjuk egy hároméves varázsló elvinné a felnőtteket egy másik, sokkalta érdekesebb világba.

Dokumetációként álljanak itt a koncerten készített fotóim.

Stafrænn Hákon koncertfotók:

Az izlandi zenekarok egyébként általánosságban elég különös szegletét adják a mai (nem csak) underground zenéknek, úgy tűnik, az egyedülálló földrajzi származás többnyire muzikálisan is megnyilvánul, a mainstrem előadóktól kezdve, mint a jól ismert Björk és Röyksopp a post-rock és experimentális alkotókon keresztül – pl.: Sigúr Rós, Stillupsteypa – az underground (egykor black) metalig, mint a Sólstafír – mindannyian kifejezetten eredeti alkotásokkal jelentkeznek, teljesen sajátos atmoszférával.

Előzenekarként a Nocturnalfestnek helyet adó csallóközi Gúta szülöttei, az Ignominious és a hazai Heldentold játszott, utóbbiak NS black metalt, előbbiek pedig hagyományos, nyers, északi típusú fekete fémben utaznak. Az Ignominious mostani fellépése sokkal jobban tetszett, mint a nyári fellépésük Gútán, bár alapvetően úgy érzem, hogy 2-3 szám után már kevésbé izgalmas a zenéjük. Szerintem több van bennük, mint amit jelenleg produkálnak.

Ami pedig ezután jött, egyértelműen az este csúcspontja volt – a többnyire NS zenekarként jellemzett, kétségtelenül nacionalista Temnozor bizony nem gyenge produkciót tett le a színpadra.

Az orosz népzenei elemeket az északi black metallal minőségi szinten vegyítő zenekar nem kevés időt fordított a beállásra – ennek oka a kommunikációs zavar volt, hiszen nem nagyon beszélnek az oroszok pl. angolul, így hát maradt a testbeszéd a keverősökkel.

Az orosz Temnozor egyike azon zenekaroknak, akik a látszólag egymás kultúráját “megértő”, “toleráló”, ám valójában napról napra egyre arctalanabb és egymástól elidegenedő világunkban az európai pogányság zászlaja alatt sorakoznak fel.
A csapatot ezért természetesen sok támadás is éri, mondván szélsőségesek – és persze a magát liberálisnak tartott eszmerendszer kereteibe már nem férnek bele. Persze, nem is tartoznak az ún. “politikailag korrekt” kategóriába, de ez véleményem szerint nem is baj.

Mivel orosz zenekarról van szó, a Temnozor vezérfonala a szláv mitológia és a kereszténység előtti vallás köré épül fel, ennek megfelelően a zene alapja a balck metal mellett hazájuk népzenéje, amit a sajátos dallamvezetés mellett a fuvola és a duda megjelenése méginkább hangsúlyoz. Manapság nem kevés hasonló felfogásban alkotó zenekar létezik Európában, ám a Temnozor kétségkívül az egyik legerősebb ebben a műfajban, aminek alapjait talán leginkább a 90-es évek elején aktív skandináv (főleg norvég, mint a Storm, az Enslaved, a Kampfar, Einherjer vagy a régi Satyricon egy-két szerzeménye, a korai Ulver) csapatok munkásságában találhatjuk meg. A színtéren később megjelenő, és nagyobb tömegeket is vonzó olyan zenéktől, mint pl. a Korpiiklanii, azonban nagy mértékben különbözik.

Már a tagok megjelenése is elég erőteljes volt, a fuvolás sajátos frizurája és középkori ruhája, az énekes derekára kötött csont-öv, a (valószínűleg) kalmük / mongol / tatár gitáros kifejezetten egyedien festettek a színpadon (persze, sok black zenekar sokkal extrémebben – vagy inkább idiótábban? néz ki manapság) – nyoma sem látszódott erőlködésnek, túlzott megjátszásnak – pontosan annyira volt színpadia, amennyire kellett. Visszatérve az énekesre: nekem leginkább egy ószláv fejedelem jutott az eszembe sajátos öltözékének, tekintélyt parancsoló megjelenésének és erőteljes, jó énekhangjának köszönhetően.

A zene pedig olyan volt, mint lemezen: minőségi pagan – black metal, valódi északi zenére. A népzenei elemek éppoly dominánsak, mint a metal, a kettő harmonikusan olvad egybe és teszi eredetivé ezt a zenét. Az orosz nyelven megszólaló, dallamos szerzemények különös erőt sugallnak, Európa ősi szelleme él bennük, egy elfeledettnek hitt, ám mindig is jelenlévő Erőé.

Hangzásban és hozzáállásban is rendkívül jó volt az egész produkció, ami valamivel több, mint egy órán át tartott. Az eljátszott szerzemények tulajdonképpen összefoglalták a Temnozor eddigi munkásságát – nyitásként a Folkstorm Of The Azure Nights szabadította ránk az orosz telet (rendkívül jó kezdés volt), utána számomra az egész koncert kiemelkedő volt, a legjobban talán az új lemezről (Urochisha Snov) eljátszott Солнцеврат-Коляда és a rendkívül epikus, illetve inkább himnikus Замрите, ветра полевые dalok fogtak meg.

Remélem, nem utoljára láttam őket, és azt is, hogy más orosz, ukrán csapatot is sikerül elcsípnem a jövőben (… mondjuk egy Nokturnal Mortumot).

Az Október végi Sunn O))) koncert után itt az újabb adag – igazi, őszi zene a ködös Novemberben… a köd pedig az ember fejében van, legalábbis ha az Isisről van szó. Úgy volt, hogy kihagyom – aztán rájöttem, nagy hiba lett volna – ez be is igazolódott. Örvénybe kapaszkodtam.

Transitional

Kezdésként a brit Transitional adta meg a hangulatot a befele forduláshoz, őket leginkább pszichedelikus metalként szokták definiálni, ami valahol helytálló – már ha ragaszkodunk a különböző matricákhoz, persze. Ha mindenképp hasonlítani akarjuk stílusukat / zenéjüket valakihez, akkor nekem egyértelműen a Godflesh, és annak testté vált húsa, a Jesu ugrik be – viszont a Transitional még lassabb, monotonabb zenét játszik.

A színpadon a két tagból álló zenekar korrektül, jól nyomta ezt a fajta zenét, lemezeikhez képest erőteljesebben, töményebben. Dörgő basszusgitár, elnyújtott – málházós riffek, egy Macbookról érkező zörejek, elszállós zene. Szerintem leginkább egy kisebb, underground klubban érvényesülhet igazán a zenéjük, de azért így is betalált!

Isis

Az Isis nem az a típusú zene, ami könnyed pillanatokat okoz a hallgatónak (persze, ebből a szempontból számtalan rokona van) – leginkább talán azt tudnám róla mondani, hogy a megfelelő pillanatban kihozza az ember lelkének mélyének árnyékos oldalát – ezek az árnyékok azonban nem a Nap által vetülnek ránk. Nem is tudom, mivel lehetne jól kifejezni azt a különbséget, ami az Isis és más árnyas, borult zenék között van. Itt nem a monumentális bombaszt az, ami előidézi ezt a sajátos hangulatot, hanem minden egyes hang ezt hordozza, minden hang egy kis árnyék, ami a végén dalokká formálódva nyeri el azt a felemésztő, és egyben katartikus erőt, ami az Isist fogalommá teszi.

Ősszel különösen jó Isist hallgatni – valahogy szinkronban van ezzel az évszakkal, de persze az is lehet, hogy azért “kötöttem” az őszhöz őket, mert pont valamelyik ősszel szerettem meg mélyebben a zenéjüket, ami egyébként felemelő is tud lenni. Mert valami különös szépség is sugárzik belőle, egy fájdalmas szépség, ami – ha megadja magát (vagy mi adjuk meg magunkat neki) – katartikus élményben részesít!

Szerintem mindegyik lemezük nagyon jó, annak ellenére, hogy a kritikusok zöme az utolsó kettőt nem igazán tartja nagyra – pedig zseniálisak, és erről a Diesel clubban összegyűlt közönség is kinyilatkoztatta, hogy igaz.

Élőben valóban a zúzósabb megfogalmazásban adják elő bánataikat, örömeiket – persze a kellő lebegéssel, elszállással azért kellően megfűszerezve.

Örvénylés, áramlás, felszínre törő, kitörésre vágyó hullámok, megtisztulás, visszazuhanás… Felkavaró és megindító. Talán ezekkel a kifejezésekkel lehetne körbeírni az Isis koncertjét. Az újabban szakállas, és hajat növesztett,  Megadeth :) pólóba bújt Aaron Turner átszellemült arca és előadásmódja pedig nagyban tetőzte mindezt.

Természetesen kitűnő zenei “teljesítmény”, erős megszólalás, kiváló összjáték jellemezte a koncert teljes egészét – aminek a végére a közönség is erőre kapott, és megindult előre.

Remélem, Hórusz is eljön majd – egyszer…

A Sunn O))) sokkal inkább egy állapot, mint csak zene. Talán leginkább egyfajta köztes állapotként lehetne leírni, ami valahol az élet és halál között lebeg,  ami a megfelelő hangulatban hallgatva egy olyan helyen tartja az embert, ahova bizony nem minden nap lép be.

Többnyire az elektronikus zenék egy részénél (drum and bass, breakbeat) szokták mondogatni, hogy leszakad a basszustól a fejed, gyomrozó basszus, stb… – nos, az összes dj-t el lehetne küldeni tanulmányútra egy Sunn O))) fellépésre, mert hozzájuk képest kevés fogalmuk van csak a mély hangok mibenlétéről. Egyszerűen össze sem lehet hasonlítani a szintetikus basszussal ezt a fajta mélységet, ami a hangszerek és az erősítők tökéletes összjátékával keltett hanghullámok segítségével behatol az emberi szervezetbe – és persze a lélek kevésbé ismert bugyraiba is. Ráadásul mindezt úgy teszi, hogy közben nem válik  hatásvadásszá.

Az előadás felvezetésére az Eagle Twin volt hivatott, meg kell hagyni, ők sem játszottak gyenge zenét – ráadásul mindössze két ember volt a színpadon, egy gitáros és egy dobos, de ez a két hangszer elegendő volt egy valóságos húsfal felépítéséhez – nesze nektek ikergitáros, háromgitáros heavy metálosok!

A hatásos előhangolás után egy kis idő elteltével sötétbe burkolózott a hajó, majd a háttérből felhangzott egy mantra, ami a gomolygó füsttel, a prehistorikus monolitként a színpadon álló gigantikus hangfalak és erősítők puszta látványával együtt úgy 5 percen át segített felkészülni arra, ami ezután következik, amit igazából nem lehet leírni, csak körbejárni.

Lassan kirajzolódott a ködben a három csuklyás alak, a formáció két állandó tagja, Stephen O’ Malley és Greg Anderson, a kütyükért, effektekért és a fel-felbukkanó harsonáért pedig a Sunn O)))-ra nagy hatást gyakorló Earth -ből Steve Moore felelt. Már az első hangok olyan erővel dörrentek meg, amilyet idáig még nem hallottam – és szerintem sokunk nem hallott idáig. Némi idővel aztán egy füstoszlop közepén megjelent Csihar Attila, aki innentől kezdve iszonyatosan szuggesztív módon, akár egy mágus vezényelte a végig a szertartást, aminek számomra talán a csúcspontja volt, amikor közel negyed órán át különböző torokéneklési technikákból kaptunk ízelítőt (bizony, volt itt a tuvai / mongol Sygyyt és némileg a tibeti stílushoz hasonló Kargyra is) – Attila még a “finomabb” hangokat is hangorkánná változtatta egy időre, de úgy, hogy a hajó rezonált tőle! Borsózott a hátam, nem is kicsit…

Attila megjelenése már önmagában megér egy misét, a kavargó füstoszlopban állva eleinte “csak” egy, a társaihoz hasonló csuklyás szerelésben láthattuk, majd egy Cthulhu-maszkkal jelent meg – előadása közben pedig  ruháját a füstbe merítve, majd azt karján, ruhájának résein kiengedve leginkább túlvilági lényként hatott közönségére.

A későbbiekben pedig, ahogy azt már számos Sunn O))) koncertvideón és fotón láthattuk, szalmazsákba bújva, fának öltözve celebrálta tovább a szertartást. Fejéből, a mikrofonállványból ágak, gallyak nőttek ki, ezeken ráadásul még egy szép kis holló is helyet kapott.

A koncert során lényegében mindent megkaptunk, amit a Sunn O))) -tól megkaphatunk – a ködben hömpölygő négy zenész közel másfél órás játékkal tette próbára hallójáratainkat és gyomrunkat – hallottam olyan jelenlévőkről, akik nem mertek a hajó koncerttermének bejáratánál tovább jönni – nos, ők rossz lóra tettek, mert bár nagyon hangos volt, de nem annyira, hogy elviselhetetlenné váljon, ráadásul ennek a zenének nincs is másképp értelme.

A két gitáros úgy bánik hangszerével, hogy az lényegében megszűnik gitárnak lenni – Stephen O’ Malley és Greg Anderson keze alatt a hangszerek átalakulnak valami audiofónikus őrlőgéppé, néha olyan hangokat produkálnak, minta valami hatalmas erőgép (mondjuk egy Rába Steiger, vagy Zetor Crystal…) lenne rákötve az erősítőkre. Tulajdonképpen lassú, őrlő riffeket játszanak (ezek alapja valahol nagyon mélyen a Doom és talán a korai Celtic Frostra jellemző témákból merítkezik, de hangsúlyozom, csak nagyon mélyen) – melyeket gerjedésekkel kombinálva érik el azt a hatást, amitől egyeseknek állítólag a gyomra is liftezésbe kezd, és bizonyos esetekben akár a belső tartalom is távozik valamelyik irányba – itt nem tudok róla, hogy lett volna hasonlóra precedens, mindenesetre az biztos, hogy húsig hatol, ami az erősítőkből jön – az ember pedig csak rezeg, és rezeg…

Sunn O))) koncert – videók:

Ráfoghatom vajon a Sunn O)))-ra, hogy remegett a kezem…?

Talán a legjobb kifejezés az volna, hogy teljesen új dimenziókba helyezik magát a hangot, ami ezáltal túllép a zene, és egyúttal a művészetek határain.
Valami sokkal magasabb – mélyebb történik a Sunn O))) forró, bugyogó üstjeiben, mint úgy általában az emberi produktumok többségének esetében.

Sunn O))) a wikipédián

A koncert maga természetesen sokkal több volt, mint egy koncert, ami igaz a VHK és a Vágtázó Csodaszarvas fellépéseire egyaránt, de talán ezt nem kell különösképpen hangsúlyoznom a két zenekar munkásságát ismerők számára.
Szent révület ez, ami valami olyat ad vissza az embernek, ami ugyan el nem veszett, de ilyen minőségben ritkán jelenik meg életünk sodrában.

Elementáris, ösztönös, ezzel együtt mégis ott vannak a magasabb szférák, lelkünk legmélyének örömkiáltásai, a valódi szabadság szelleme, a természet, az istenek es az ember között átívelő híd.

A VHK számoknak természetesen külön örültem (főleg az Aláírhatatlan történelemnek), ebben a formában is épp olyan elementárisak, mint az elektromos gitárokkal, basszussal előadott eredeti változataik. Számomra a Vágtázó Csodaszarvas egyébként pontosan azt a világot adja vissza, mint a VHK, persze konkrétabban jelöli meg a Forrást, de önmagában a népi hangszerelés nem változtat az elementáris őserőn és az érzésvilágon, sőt, talán még erősít is azon.

A bösztörpusztai helyszín, akár tavaly, a Kurultáj keretében, messze a legmegfelelőbb volt egy ilyen Zenéhez, hasonlóan a VHK fellépéséhez a Fekete Zajon a Mátrabeli, hegyekkel övezett környezetben. Az eurázsiai lovasnomád népek zenéjének előadásához talán nem is találhatnának ihletőbb, és megfelelőbb helyet, mint a puszta, ahol ráadásul sámándobok hangja várja a zenészeket…

[svgallery name="vagtazocsodaszarvas-bosztorpuszta"]

A vágtázás közben azért néhány videót is készítettem, erről itt egy lejátszólista.

httpvp://www.youtube.com/view_play_list?p=6433EE76B13B5A8D

A  Vágtázó Csodaszarvas következő koncertjére Október 3-án kerül sor a Fonóban.

Ami azt illeti, be is igazolódtak sejtéseim, és valóban egy olyan fesztiválon vehettem részt, amire még nagyon sokáig emlékezni fogok. Egyrészt a fantasztikus fekvés – 500 méter felett azért elég kellemes az idő és a levegő – , másrészt pedig a változatos, nívós fellépők, akik közül alig volt külföldi, viszont a magyar előadók jó része rendkívül erős volt. Számomra a VHK / Vágtázó Életerő, Scivias és Pozvakowski. hármasa volt az, ami kapásból meggyőzött, hogy menni kell – és természetesen nem is csalódtam, mindannyiuktól színvonalas, tartalmas és erős koncerteket láthattunk, ezekből egy kis ízelítőt kívánok nyújtani az alábbi lejátszólistával.

httpvp://www.youtube.com/view_play_list?p=7E2E9F4D842B8079

Természetesen a “nagy” fesztiválokhoz képest nem volt akkora nézősereg, kivétel talán a VHK napját, ami azért rendesen a Mátrába hozta az embereket, szerintem kb. ötszázan lehettünk, bár nem a számokra koncentráltam, sokkal inkább a színpad és a közönség által keltett hatalmas energiaörvényre, ami valósággal beterítette a tájat.

• Vágtázó Életerő / VHK fotók

Mindent összevetve azt tudom mondani,  hogy hazánkban a lehető legjobb fesztivál volt, amin valaha voltam, ami egyrészt a fantasztikusan jó környezetnek, az átlagnál lényegesen normálisabb biztonsági és pultos személyzetnek, és a maximálisan kultúrált, vegyes közönségnek is köszönhető a kitűnő fellépők mellett. Szinte olyan volt a három nap hangulata, mintha egy nagy család lett volna az egész, bár számomra  nyilván közrejátszott ebben az is, hogy sok régi / új ismerős, barát volt jelen.

Összességében az általam ezidáig meglátogatott fesztiválok közül (Nocturnalfest, Kurultáj, Sziget) maximálisan a Fekete Zajon éreztem magam a legjobban, ami a környéknek, a fellépőknek, a szállásnaak, a  közönségnek és a kifejezetten jó szervezésnek is köszönhető. Persze, az előbb felsorolt fesztiválok alapvetően más jellegűek, de talán itt sikerült mindent úgy tető alá hozni, hogy az maximálisan kielégítette az igényeimet.

Nagyon remélem, hogy valóban folytatódik a rendezvény – már várom is a következő Fekete  Zajt, amit reméljük, addig még többen felfedeznek!

Az egyes fellépők közül néhányról külön oldalakat csinálok a blogban:

• Fekete Zaj koncertfotók, beszámolók

Bár nem vagyok túl nagy fesztiváljáró, a Nocturnalfestet már tavaly megszerettem, talán leginkább a barátságos, természetközeli fekvés miatt is. A hely maga egy skanzen, ahol időnként néhány liba is betotyog a közönségbe megnézni, kik is játszanak most, reggel pedig egy kis borjú keresgéli a megmaradt kajáinkat a sátor előtt. A bejáratot egy holtágon átívelő, hosszú fahídon át érjük el, a sátrazóhely mögött pedig két tó is található, azok mögött pedig a Békavár (egy régi földvár maradványai) – ahonnan már csak pár perc gyaloglásnyira folyik a Vág.

Természetesen sok-sok finom, és a hazai viszonyokhoz képest továbbra is olcsó szlovák sör áll a fesztiválozók rendelkezésére. A fellépőkről nem feltétlen időrendi sorrendben fogok írni.

A fellépők közül – végülis ízlésemnek megfelelően – a Sear Bliss, Scivias és a Sturmast fellépései tetszettek legjobban, a Furia és a Wyrm koncertjeit sajnálatos módon átaludtam, a Witchraft úgy játszotta a nyers fekete fémet, ahogy kell, hangulatosan és erővel – bár igaz, a tavalyi fellépésük picit jobban tetszett.

A nemrégiben 15 éves fennálását ünneplő Sear Bliss koncert első részének sajnos a technika ördöge nagyon keresztbe tett, ugyanis elszállt a mikrofon, ennélfogva Nagy András hangjából lényegében semmit sem lehetett hallani (nem tudom, miért nem tudta a tech. gárda kb. 4-5 szám alatt megoldani a helyzetet), viszont leállni nem akartak, és mindent összevetve még így is nagyon jó koncertet adtak – játékuk minősége kitűnő volt, mint mindig, a felhozatal pedig régi – új vegyesen.

Az Ignominious fellépése számomra talán a legunalmasabb Black Metal koncert volt, amit valaha láttam, náluk még a régi, Fekete Lyukas időkben felbukkanó Zombie Holocaust is “lenyűgözőbb” zenét játszott kb. 15 évvel ezelőtt.

Kíváncsi voltam, hogy a tradicionalista szellemiségű, neofolk – postindustrial, martial industrial alapokra építkező előadókat miként is fogadja majd a közönség zöme (volt azért pár ember rajtam kívül, akik már várták őket), a végeredmény azonban határozottan pozitív volt. Az első napot a Scivias zárta, akik nemrég álltak a Gyár színpadára új lemezük beharangozásaként. A Sciviasról tudni kell, hogy nem szokásuk ugyanolyan lemezeket kiadni, sem zeneileg, sem tematikailag, persze a kapcsolat egyértelműen megvan köztük. A legutóbbi, stong-pa-nyid címen megjelent kiadványuk lényegében egy ambient rituálé volt, a következő lemez pedig némileg pszichedelikusabb, ritmikusabb anyag lesz. Talán ezt a zenét lehetne igazából neofolknak nevezni. Előadásuk is ennek fényében telt, változatos hangszereléssel előadott szerzeményeik rendkívül erőteljesek voltak. Remélem, tényleg meglesz őszre a lemez, mert nagyon várom már…

A Sturmast zárta a fesztivált, amikor már szinte mindenki jól volt, de még így is nagyot ütött. Ha nagyon ragaszkodunk a kategóriákhoz, akkor martial industrialt játszanak, rengeteg dobbal, tradicionalista szemlélettel. Nagyon jó, hogy náluk is magyar a szöveg, külön erőt, lendületet ad az amúgy sem gyenge szerzeményeknek. Idáig sajnos nem láttam még élőben a Sturmastot, viszont azonnal meggyőzött. Egy lemezük jelent meg ezidáig, ami szerintem simán benne van a stílus élvonalában – legalábbis hallottam már jópár ötlettelen martial anyagot. Színpadon dominánsabbak voltak az élő hangszerek, míg lemezen sokkal fémesebb, odacsapósabb az összhangzás. A koncerttel csak egy bajom volt: tarthatott volna tovább! Ahogy hallottam az embereket a környezetemben, a Sturmast is szerzett néhány új rajongót.

A lengyel Blindead már sokkal inkább, ők sötétben nyomatták az előzőnél jóval sötétebb tónusú, kissé Neurosis ízű, néha death metalba csapó zenéjüket.

A főattrakció, a Rosetta koncertje már a kezdés pillanatában megmutatta, mire számíthatunk – a Red in Tooth and Claw kolosszálisan zúdult ránk, miközben a közönség és a zenekar szinte azonnal egymásra hangolódva, szinte eggyéválva élte át az estét, amiről szinte beszélni is nehéz. Ami biztos, hogy a Rosetta az egyik legjobb koncertzenekar, amit valaha is láttam, szimpatikus tagokkal, energikus előadásmóddal. Koncertjükön egy másodpercnyi rész sem volt, amit unalmasnak, feleslegesnek lehet nevezni, ellenkezőleg, szinte megállt az idő a Rosetta játéka alatt.

A basszgitáros időnként a közönségben érezte jól magát, M. Armine pedig több kilométert is lefuthatott az apró színpadon, “futását” legfeljebb a samplerek, összekötő hangképek belövésekor szakította meg fél percre.

A végén, a visszatapsolásnál szerintem kissé meg is voltak hatódva, állítólag az usa-ban nem ehhez a fogadtatáshoz vannak szokva.

Erről az estéről kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni, hiszen a Rosetta asztronautái mindent megtettek annak érdekében, hogy egy felejthetetlen élménnyel gazdagítsa az egyéni, hömpölygő zenéjükre szomjazó magyar közönség itt megjelenő tagjait.

Az egyértelműen a Wake/Lift címre hallgató, 2007-ben megjelent lemezre koncentráló csapat hihetetlen teljesítménnyel nyomta végig az estét, mind a zene, mind a színpadi munka tekintetében. Ezt bizonyíthatja a Rosettáról készült néhány videóm (sajna a minőség olyan, amilyen).

Jarboe és zenekara utolsó nagylemezének, a Mahakalinak megfelelően igazán erőteljes, gitárcentrikus programmal jelentkezett, ami nem volt ellenemre, ráadásul rendkívül jó zenészekkel találkozhattunk, akik között a doboknál Eric Wunder, a Cobalt frontembere volt látható/hallható. Már-már olyan intenzitással játszottak, akár egy sludge csapat, persze azért más gitártémákkal, és alapvetően nagyon egyedi zenével.

Jarboe karakteres személyiségének megfelelően celebrálta Kali himnuszait és az apokaliptikus hangáradatot – egyik pillanatban szinte mozdulatlanul, míg máskor a közönségben elvegyülve hallatta egyszer angyali, máskor démoni hangját.

Csak egy baj volt: amikor kezdtek igazán belemelegedni, abbahagyták. Ez körülbelül háromnegyed órás játékidőt jelent, és hat szerzeményt, ha jól emlékszem – de igyekszem nem panaszkodni, mert az viszont felejthetetlen volt. Egy biztos, a minőség rovására nem ment a rövid játékidő.

A bemelegítésről gondoskodó zenekarok közül a Noctiferiát nem láttam, a norvég Keep Of Kalessin programjának is csak az utolsó két-harmadára estem be, rendben is voltak, lelkes zenészek izgalmas játékkal, kifejezetten jó koncertbandának is tűntek – ennek ellenére nekem az utolsó kiadványuk, ami tetszett, a Csihar Attila ördögi énekével megáldott Reclaim kislemez volt.

(Please open the article to see the flash file or player.)

Meglepően gyorsan ment az átszerelés, pedig egyedi fénytechnikával érkeztek, már a koncert előtt láthattunk is egy Samael tv-t :) A Kalessin után kb. negyed órával már a húrok (és gépek) közé is csapott a Samael, egy hangulatos, fényekkel, füsttel és vetítéssel megtámogatott nyitánnyal, majd a Solar Soul elindította a hanglavinát, ami a tőlük megszokott precizitás és energia jegyében folyt át tudatunk és hallójárataink erre érzékeny résein. Rendkívül jó repertoárt adtak nekünk, el lehet mondani, hogy a Samael munkásságának teljes keresztmetszetét nyújtották, szerencsére a sikerüket megalapozó klasszikusabb darabok i is igen kiemelt szerepet kaptak – számomra az est csúcspontja egyértelműen a Baphomet’s Throne, az Into the Pentagram, Rebellion és a rendkívül erőteljes és egyéni megjelenésű Vorph gitárja nélkül előadott The One Who Came Before. Természetesen a többi szám sem maradt el ezektől, csak a borsódzás (vagy inkább Holdbőrzés) eme szerzemények alatt jelent meg nálam intenzívebben – persze, a Ceremony of Opposites lemez idején ismertem meg a jellegzetes, sötét himnuszaival egyéni utat járó csapatot, így ez valahol nem is csoda.

(Please open the article to see the flash file or player.)

A színpadi munka tekintetébenVorph mellett az összes tagot ugyanúgy ki tudnám emelni, itt senki nem nyújtott gyenge teljesítményt. Makro és Mas (köszi a pengetőt) a színpad két oldalán tisztességesen szolgáltatták a szikár riffeket és mélyeket, a ventillátorok és a fény csak tetézték a látványt. Vorph testvére, és egyben a Samael zeneszerzője, Xy pedig szokás szerint a gépi ritmusokért és a billentyűsökért, samplerekért felelt, bár egy töredék dobfelszerelés azért mindig kéznél van, így azzal is be-besegített időnként a feszes, erőteljes ritmusok kiteljesítéséhez.

Mindent egybevetve zseniális volt, pont olyan, amilyennek a Samael élőben kell, hogy legyen – és maga a turné is eleve érdekes volt, mivel a Solar Soul lemezt turnéztatták, ami még 2007-ben jelent meg, miközben nyakunkon (tavasszal jelenik meg) az új, Above című korong, ami nagy valószínűséggel meglepetéseket fog okozni a Samael rajongóinak, hiszen kicsit megbontották a szokásos receptet.