“We Are Motörhead. We Play Rock’ N’ Roll!”

Ez a nyitány bizony immár 30 éve elhangzik, néha picit megfűszerezve még egy-két szóval, de a lényeg sosem változik. Így van ez a Motörhead zenéjével is, mindenki tudja, mire is lehet számítani, igazából valahol minden lemez ugyan olyan, a Motörhead talán az egyik legkiszámíthatóbb zenekar, ami létezik ezen a Földön. Azonban ők ezt jól csinálják. Kiemelkedően jól. Valami fura oknál fogva ennél a csapatnál nem érzékelhető a fáradás jele, pedig bizony megtehetnék akár azt is, hogy félholt állapotba kerülnek, ötévente kiadnak egy újabb best of lemezt, 6 évente csinálnak egy koncertet, és röhögnek a közönségen. De ők nem ezt teszik. Játszanak, lemezeket készítenek, ráadásul meg kell hagyni, elég jókat - a 2000-ben kiadott We Are Motörhead óta egyre jobbakat - a kilencvenes években szerintem csináltak 1-2 gyengébb lemezt is, bő tíz éve azonban ismét a csúcson vannak a stúdiólemezek tekintetében is.

Aztán megjelent ez a három ember a színpadon - Phil Campbell, Mikkey Dee és Lemmy Kilmister. Csak hárman vannak, és csak zenélnek, semmi extra körítés, mindössze a sokak által jól ismert számok, ezek közül egy-kettő az utolsó, Motörizer lemezről, mellette a számtalan metal - rock and roll klasszikus, amin generációk nőttek fel, és a mai napig éppúgy megállják a helyüket, mint mondjuk 1979-ben és 1986-ban.

Lemmy nem öregszik. Illetve igen, de a koncert után többen is megállapítottuk, hogy egyre jobban néz ki. Pedig ami mögötte (vagy inkább a vérében) van: alkohol, drogok, csajok, és jelenleg is évente 200 napot (!) vannak úton, hogy esténként koncerteket adjanak, ráadásul Európában. Persze kevesebbet mozog már, mint régen, és már nem hajtja annyira hátra a derekát a Lemmyre szabott mikrofonállvány előtt sem, ettől függetlenül valami olyat ad nekünk, amit sokan már akár tíz év zenélés után sem tudnak.

Persze, a klasszikus felállás volt a legjobb, azaz amikor Lemmy Kilmister, Phil “Philthy Animal” Taylor dobos és “Fast” Eddie Clarke gitáros alkotta a zenekart. Ekkoriban születtek az olyan Motörhead klasszikusok, mint az Overkill, Ace Of Spades, melyek nélkül nem is érhet véget egy Motörhead koncert. Így volt ez most is, a két említett lemez címadó számai alkották a ráadást, és talán a legnagyobb ovációt ezek a dalok eredményezték a koncerten.
A minőség és a mennyiség tekintetében egyaránt száz százalék volt a buli, ők már tudják, mennyit kell egy alkalommal játsazni, és azt is, hogyan! Ízesen, erőtől duzzadtan, mosolyogva és lelkesen! Mikkey Dee valóban óriási dobos (a magassága mondjuk annyira pont nem), ahhoz képest, hogy a Motörhead zenéjéhez nincs is szükség ilyen technikás játékhoz - mondjuk az utóbbi lemezek jóval metálosabb hangzásához egyértelműen kiválóan passzol. Élőben pedig egyszerűen elementáris, ahogy ott ült a magasított dobszerkónál - na jó, nem ült, inkább “ugrált”, folyton a szanaszét szálló haját lehetett látni a két dobütő mellett, talán ő volt, aki a legtöbbet mozgott ezen az életre szóló koncerten.

Sajnálhatja, aki nem volt… ez olyan “látni és meghalni” élmény, egyszerúen ha valaki szereti a rockzenét, egyszer meg kell róla győződni, hogy mi is az, milyen, amikor valakik teljes hitelességgel csinálják ezt - egy 65 éves kapitány vezetésével!

Motörhead koncertfotók / Hegyalja Fesztivál 2010.

 

Motörhead setlist - Hegyalja Fesztivál 2010:

• Iron Fist
• Stay Clean
• Be My Baby
• Rock Out
• Metropolis
• Over The Top
• One Night Stand
• Guitar Solo
• The Thousand Names Of God
• I Got Mine
• Cradle to the Grave
• In The Name Of Tragedy
• Just ‘Cos You Got The Power
• Going To Brazil
• Killed By Death
• Born To Raise Hell

Ráadás:

• Ace Of Spades
• Overkill

A helyszín a Zappa Café volt, az egykori TilosazÁ - jómagam most jártam itt először, viszont kapásból megtetszett: a tulajdonképpeni koncerthelyszín a pincében bár elég kicsi volt, viszont szőnyegek és babzsákok, puffok várták a látogatót a pihenéssel egybekötött koncertre. Mondhatni, tökéletes helyszín volt egy olyan zenéhez, amit talán a legjobban az ambient gitárokkal, vagy a mesekönyv-aláfestő zeneként tudnék definiálni.

A bemelegítést a győri Rosa Parks kezdte, akik a “hagyományosabb” post-rock vonalon mozognak, ha jól tudom, az Explosions In The Sky nevét szokták emlegetni velük kapcsolatban - végülis van alapja a hasonlítgatásnak, ugyanis alapvetően instrumentális, lebegős zenét játszanak ezek a kifejezetten fiatal srácok, és nem is rosszul.

A következő fellépő a Csehországból érkező The Ills volt, akik szintén hasonló zeneiséget vittek a színpadra, jellegzetes post-rock alapokból építkező, instrumentális szerzeményeket adtak elő szintén kifejezetten fiatal arcok, akik koncertjük vége felé kislemezükkel is megajándékozták a közönséget.

Az est csúcspontja, az Ólafur Josephsson által vezetett Stafrænn Hákon most négytagú zenekarként mutatkozott be, műsorukhoz talán jobb helyszínt nem is lehetett volna találni, hiszen ezt a végtelenül békés, mesekönyvbe illő, szendergős zenét bizony kifejezetten jó volt a babzsákokon, matracokon elnyúlva hallgatni. Ez a hatás amúgy a keverősre is nagy hatással lehetett, hiszen ő szó szerint elszenderült, és nem volt sok kedve a pultot támasztani. Ettől függetlenül kifejezetten jól sikerült a koncert, a négy szimpatikus, barátságos zenész csendes, atmoszférikus áramlattal töltötte be a kicsi, ám a zene által végtelenné nyíló teret. A Stafrænn Hákon esetében nem a vulkanikus, rideg táj jut az ember eszébe, hiába a hideg észak egyik legkülönösebb szegletéből származnak, sokkal inkább valami álomszerű, elfelejtett, kicsi világ kel életre játékuktól. Néha olyan, mintha mondjuk egy hároméves varázsló elvinné a felnőtteket egy másik, sokkalta érdekesebb világba.

Dokumetációként álljanak itt a koncerten készített fotóim.

Stafrænn Hákon koncertfotók:

 

Az izlandi zenekarok egyébként általánosságban elég különös szegletét adják a mai (nem csak) underground zenéknek, úgy tűnik, az egyedülálló földrajzi származás többnyire muzikálisan is megnyilvánul, a mainstrem előadóktól kezdve, mint a jól ismert Björk és Röyksopp a post-rock és experimentális alkotókon keresztül - pl.: Sigúr Rós, Stillupsteypa - az underground (egykor black) metalig, mint a Sólstafír - mindannyian kifejezetten eredeti alkotásokkal jelentkeznek, teljesen sajátos atmoszférával.

Előzenekarként a Nocturnalfestnek helyet adó csallóközi Gúta szülöttei, az Ignominious és a hazai Heldentold játszott, utóbbiak NS black metalt, előbbiek pedig hagyományos, nyers, északi típusú fekete fémben utaznak. Az Ignominious mostani fellépése sokkal jobban tetszett, mint a nyári fellépésük Gútán, bár alapvetően úgy érzem, hogy 2-3 szám után már kevésbé izgalmas a zenéjük. Szerintem több van bennük, mint amit jelenleg produkálnak.

Ami pedig ezután jött, egyértelműen az este csúcspontja volt - a többnyire NS zenekarként jellemzett, kétségtelenül nacionalista Temnozor bizony nem gyenge produkciót tett le a színpadra.

Az orosz népzenei elemeket az északi black metallal minőségi szinten vegyítő zenekar nem kevés időt fordított a beállásra - ennek oka a kommunikációs zavar volt, hiszen nem nagyon beszélnek az oroszok pl. angolul, így hát maradt a testbeszéd a keverősökkel.

Az orosz Temnozor egyike azon zenekaroknak, akik a látszólag egymás kultúráját “megértő”, “toleráló”, ám valójában napról napra egyre arctalanabb és egymástól elidegenedő világunkban az európai pogányság zászlaja alatt sorakoznak fel.
A csapatot ezért természetesen sok támadás is éri, mondván szélsőségesek - és persze a magát liberálisnak tartott eszmerendszer kereteibe már nem férnek bele. Persze, nem is tartoznak az ún. “politikailag korrekt” kategóriába, de ez véleményem szerint nem is baj.

Mivel orosz zenekarról van szó, a Temnozor vezérfonala a szláv mitológia és a kereszténység előtti vallás köré épül fel, ennek megfelelően a zene alapja a balck metal mellett hazájuk népzenéje, amit a sajátos dallamvezetés mellett a fuvola és a duda megjelenése méginkább hangsúlyoz. Manapság nem kevés hasonló felfogásban alkotó zenekar létezik Európában, ám a Temnozor kétségkívül az egyik legerősebb ebben a műfajban, aminek alapjait talán leginkább a 90-es évek elején aktív skandináv (főleg norvég, mint a Storm, az Enslaved, a Kampfar, Einherjer vagy a régi Satyricon egy-két szerzeménye, a korai Ulver) csapatok munkásságában találhatjuk meg. A színtéren később megjelenő, és nagyobb tömegeket is vonzó olyan zenéktől, mint pl. a Korpiiklanii, azonban nagy mértékben különbözik.

Már a tagok megjelenése is elég erőteljes volt, a fuvolás sajátos frizurája és középkori ruhája, az énekes derekára kötött csont-öv, a (valószínűleg) kalmük / mongol / tatár gitáros kifejezetten egyedien festettek a színpadon (persze, sok black zenekar sokkal extrémebben - vagy inkább idiótábban? néz ki manapság) - nyoma sem látszódott erőlködésnek, túlzott megjátszásnak - pontosan annyira volt színpadia, amennyire kellett. Visszatérve az énekesre: nekem leginkább egy ószláv fejedelem jutott az eszembe sajátos öltözékének, tekintélyt parancsoló megjelenésének és erőteljes, jó énekhangjának köszönhetően.

A zene pedig olyan volt, mint lemezen: minőségi pagan - black metal, valódi északi zenére. A népzenei elemek éppoly dominánsak, mint a metal, a kettő harmonikusan olvad egybe és teszi eredetivé ezt a zenét. Az orosz nyelven megszólaló, dallamos szerzemények különös erőt sugallnak, Európa ősi szelleme él bennük, egy elfeledettnek hitt, ám mindig is jelenlévő Erőé.

Hangzásban és hozzáállásban is rendkívül jó volt az egész produkció, ami valamivel több, mint egy órán át tartott. Az eljátszott szerzemények tulajdonképpen összefoglalták a Temnozor eddigi munkásságát - nyitásként a Folkstorm Of The Azure Nights szabadította ránk az orosz telet (rendkívül jó kezdés volt), utána számomra az egész koncert kiemelkedő volt, a legjobban talán az új lemezről (Urochisha Snov) eljátszott Солнцеврат-Коляда és a rendkívül epikus, illetve inkább himnikus Замрите, ветра полевые dalok fogtak meg.

Remélem, nem utoljára láttam őket, és azt is, hogy más orosz, ukrán csapatot is sikerül elcsípnem a jövőben (… mondjuk egy Nokturnal Mortumot).

Az Október végi Sunn O))) koncert után itt az újabb adag - igazi, őszi zene a ködös Novemberben… a köd pedig az ember fejében van, legalábbis ha az Isisről van szó. Úgy volt, hogy kihagyom - aztán rájöttem, nagy hiba lett volna - ez be is igazolódott. Örvénybe kapaszkodtam.

Transitional

Kezdésként a brit Transitional adta meg a hangulatot a befele forduláshoz, őket leginkább pszichedelikus metalként szokták definiálni, ami valahol helytálló - már ha ragaszkodunk a különböző matricákhoz, persze. Ha mindenképp hasonlítani akarjuk stílusukat / zenéjüket valakihez, akkor nekem egyértelműen a Godflesh, és annak testté vált húsa, a Jesu ugrik be - viszont a Transitional még lassabb, monotonabb zenét játszik.

A színpadon a két tagból álló zenekar korrektül, jól nyomta ezt a fajta zenét, lemezeikhez képest erőteljesebben, töményebben. Dörgő basszusgitár, elnyújtott - málházós riffek, egy Macbookról érkező zörejek, elszállós zene. Szerintem leginkább egy kisebb, underground klubban érvényesülhet igazán a zenéjük, de azért így is betalált!

 

Isis

Az Isis nem az a típusú zene, ami könnyed pillanatokat okoz a hallgatónak (persze, ebből a szempontból számtalan rokona van) - leginkább talán azt tudnám róla mondani, hogy a megfelelő pillanatban kihozza az ember lelkének mélyének árnyékos oldalát - ezek az árnyékok azonban nem a Nap által vetülnek ránk. Nem is tudom, mivel lehetne jól kifejezni azt a különbséget, ami az Isis és más árnyas, borult zenék között van. Itt nem a monumentális bombaszt az, ami előidézi ezt a sajátos hangulatot, hanem minden egyes hang ezt hordozza, minden hang egy kis árnyék, ami a végén dalokká formálódva nyeri el azt a felemésztő, és egyben katartikus erőt, ami az Isist fogalommá teszi.

Ősszel különösen jó Isist hallgatni - valahogy szinkronban van ezzel az évszakkal, de persze az is lehet, hogy azért “kötöttem” az őszhöz őket, mert pont valamelyik ősszel szerettem meg mélyebben a zenéjüket, ami egyébként felemelő is tud lenni. Mert valami különös szépség is sugárzik belőle, egy fájdalmas szépség, ami - ha megadja magát (vagy mi adjuk meg magunkat neki) - katartikus élményben részesít!

Szerintem mindegyik lemezük nagyon jó, annak ellenére, hogy a kritikusok zöme az utolsó kettőt nem igazán tartja nagyra - pedig zseniálisak, és erről a Diesel clubban összegyűlt közönség is kinyilatkoztatta, hogy igaz.

Élőben valóban a zúzósabb megfogalmazásban adják elő bánataikat, örömeiket - persze a kellő lebegéssel, elszállással azért kellően megfűszerezve.

Örvénylés, áramlás, felszínre törő, kitörésre vágyó hullámok, megtisztulás, visszazuhanás… Felkavaró és megindító. Talán ezekkel a kifejezésekkel lehetne körbeírni az Isis koncertjét. Az újabban szakállas, és hajat növesztett,  Megadeth :) pólóba bújt Aaron Turner átszellemült arca és előadásmódja pedig nagyban tetőzte mindezt.

Természetesen kitűnő zenei “teljesítmény”, erős megszólalás, kiváló összjáték jellemezte a koncert teljes egészét - aminek a végére a közönség is erőre kapott, és megindult előre.

 

Remélem, Hórusz is eljön majd - egyszer…

A Sunn O))) sokkal inkább egy állapot, mint csak zene. Talán leginkább egyfajta köztes állapotként lehetne leírni, ami valahol az élet és halál között lebeg,  ami a megfelelő hangulatban hallgatva egy olyan helyen tartja az embert, ahova bizony nem minden nap lép be.

Többnyire az elektronikus zenék egy részénél (drum and bass, breakbeat) szokták mondogatni, hogy leszakad a basszustól a fejed, gyomrozó basszus, stb… - nos, az összes dj-t el lehetne küldeni tanulmányútra egy Sunn O))) fellépésre, mert hozzájuk képest kevés fogalmuk van csak a mély hangok mibenlétéről. Egyszerűen össze sem lehet hasonlítani a szintetikus basszussal ezt a fajta mélységet, ami a hangszerek és az erősítők tökéletes összjátékával keltett hanghullámok segítségével behatol az emberi szervezetbe - és persze a lélek kevésbé ismert bugyraiba is. Ráadásul mindezt úgy teszi, hogy közben nem válik  hatásvadásszá.

Az előadás felvezetésére az Eagle Twin volt hivatott, meg kell hagyni, ők sem játszottak gyenge zenét - ráadásul mindössze két ember volt a színpadon, egy gitáros és egy dobos, de ez a két hangszer elegendő volt egy valóságos húsfal felépítéséhez - nesze nektek ikergitáros, háromgitáros heavy metálosok!

 

A hatásos előhangolás után egy kis idő elteltével sötétbe burkolózott a hajó, majd a háttérből felhangzott egy mantra, ami a gomolygó füsttel, a prehistorikus monolitként a színpadon álló gigantikus hangfalak és erősítők puszta látványával együtt úgy 5 percen át segített felkészülni arra, ami ezután következik, amit igazából nem lehet leírni, csak körbejárni.

Lassan kirajzolódott a ködben a három csuklyás alak, a formáció két állandó tagja, Stephen O’ Malley és Greg Anderson, a kütyükért, effektekért és a fel-felbukkanó harsonáért pedig a Sunn O)))-ra nagy hatást gyakorló Earth -ből Steve Moore felelt. Már az első hangok olyan erővel dörrentek meg, amilyet idáig még nem hallottam - és szerintem sokunk nem hallott idáig. Némi idővel aztán egy füstoszlop közepén megjelent Csihar Attila, aki innentől kezdve iszonyatosan szuggesztív módon, akár egy mágus vezényelte a végig a szertartást, aminek számomra talán a csúcspontja volt, amikor közel negyed órán át különböző torokéneklési technikákból kaptunk ízelítőt (bizony, volt itt a tuvai / mongol Sygyyt és némileg a tibeti stílushoz hasonló Kargyra is) - Attila még a “finomabb” hangokat is hangorkánná változtatta egy időre, de úgy, hogy a hajó rezonált tőle! Borsózott a hátam, nem is kicsit…

 

Attila megjelenése már önmagában megér egy misét, a kavargó füstoszlopban állva eleinte “csak” egy, a társaihoz hasonló csuklyás szerelésben láthattuk, majd egy Cthulhu-maszkkal jelent meg - előadása közben pedig  ruháját a füstbe merítve, majd azt karján, ruhájának résein kiengedve leginkább túlvilági lényként hatott közönségére.

A későbbiekben pedig, ahogy azt már számos Sunn O))) koncertvideón és fotón láthattuk, szalmazsákba bújva, fának öltözve celebrálta tovább a szertartást. Fejéből, a mikrofonállványból ágak, gallyak nőttek ki, ezeken ráadásul még egy szép kis holló is helyet kapott.

A koncert során lényegében mindent megkaptunk, amit a Sunn O))) -tól megkaphatunk - a ködben hömpölygő négy zenész közel másfél órás játékkal tette próbára hallójáratainkat és gyomrunkat - hallottam olyan jelenlévőkről, akik nem mertek a hajó koncerttermének bejáratánál tovább jönni - nos, ők rossz lóra tettek, mert bár nagyon hangos volt, de nem annyira, hogy elviselhetetlenné váljon, ráadásul ennek a zenének nincs is másképp értelme.

A két gitáros úgy bánik hangszerével, hogy az lényegében megszűnik gitárnak lenni - Stephen O’ Malley és Greg Anderson keze alatt a hangszerek átalakulnak valami audiofónikus őrlőgéppé, néha olyan hangokat produkálnak, minta valami hatalmas erőgép (mondjuk egy Rába Steiger, vagy Zetor Crystal…) lenne rákötve az erősítőkre. Tulajdonképpen lassú, őrlő riffeket játszanak (ezek alapja valahol nagyon mélyen a Doom és talán a korai Celtic Frostra jellemző témákból merítkezik, de hangsúlyozom, csak nagyon mélyen) - melyeket gerjedésekkel kombinálva érik el azt a hatást, amitől egyeseknek állítólag a gyomra is liftezésbe kezd, és bizonyos esetekben akár a belső tartalom is távozik valamelyik irányba - itt nem tudok róla, hogy lett volna hasonlóra precedens, mindenesetre az biztos, hogy húsig hatol, ami az erősítőkből jön - az ember pedig csak rezeg, és rezeg…

Sunn O))) koncert - videók:

Ráfoghatom vajon a Sunn O)))-ra, hogy remegett a kezem…?

Talán a legjobb kifejezés az volna, hogy teljesen új dimenziókba helyezik magát a hangot, ami ezáltal túllép a zene, és egyúttal a művészetek határain.
Valami sokkal magasabb - mélyebb történik a Sunn O))) forró, bugyogó üstjeiben, mint úgy általában az emberi produktumok többségének esetében.

Sunn O))) a wikipédián

A koncert maga természetesen sokkal több volt, mint egy koncert, ami igaz a VHK és a Vágtázó Csodaszarvas fellépéseire egyaránt, de talán ezt nem kell különösképpen hangsúlyoznom a két zenekar munkásságát ismerők számára.
Szent révület ez, ami valami olyat ad vissza az embernek, ami ugyan el nem veszett, de ilyen minőségben ritkán jelenik meg életünk sodrában.

Elementáris, ösztönös, ezzel együtt mégis ott vannak a magasabb szférák, lelkünk legmélyének örömkiáltásai, a valódi szabadság szelleme, a természet, az istenek es az ember között átívelő híd.

A VHK számoknak természetesen külön örültem (főleg az Aláírhatatlan történelemnek), ebben a formában is épp olyan elementárisak, mint az elektromos gitárokkal, basszussal előadott eredeti változataik. Számomra a Vágtázó Csodaszarvas egyébként pontosan azt a világot adja vissza, mint a VHK, persze konkrétabban jelöli meg a Forrást, de önmagában a népi hangszerelés nem változtat az elementáris őserőn és az érzésvilágon, sőt, talán még erősít is azon.

A bösztörpusztai helyszín, akár tavaly, a Kurultáj keretében, messze a legmegfelelőbb volt egy ilyen Zenéhez, hasonlóan a VHK fellépéséhez a Fekete Zajon a Mátrabeli, hegyekkel övezett környezetben. Az eurázsiai lovasnomád népek zenéjének előadásához talán nem is találhatnának ihletőbb, és megfelelőbb helyet, mint a puszta, ahol ráadásul sámándobok hangja várja a zenészeket…

A fotógaléria képeit láthatod

A vágtázás közben azért néhány videót is készítettem, erről itt egy lejátszólista.

A  Vágtázó Csodaszarvas következő koncertjére Október 3-án kerül sor a Fonóban.

Ami azt illeti, be is igazolódtak sejtéseim, és valóban egy olyan fesztiválon vehettem részt, amire még nagyon sokáig emlékezni fogok. Egyrészt a fantasztikus fekvés - 500 méter felett azért elég kellemes az idő és a levegő - , másrészt pedig a változatos, nívós fellépők, akik közül alig volt külföldi, viszont a magyar előadók jó része rendkívül erős volt. Számomra a VHK / Vágtázó Életerő, Scivias és Pozvakowski. hármasa volt az, ami kapásból meggyőzött, hogy menni kell - és természetesen nem is csalódtam, mindannyiuktól színvonalas, tartalmas és erős koncerteket láthattunk, ezekből egy kis ízelítőt kívánok nyújtani az alábbi lejátszólistával.

Természetesen a “nagy” fesztiválokhoz képest nem volt akkora nézősereg, kivétel talán a VHK napját, ami azért rendesen a Mátrába hozta az embereket, szerintem kb. ötszázan lehettünk, bár nem a számokra koncentráltam, sokkal inkább a színpad és a közönség által keltett hatalmas energiaörvényre, ami valósággal beterítette a tájat.

• Vágtázó Életerő / VHK fotók

Mindent összevetve azt tudom mondani,  hogy hazánkban a lehető legjobb fesztivál volt, amin valaha voltam, ami egyrészt a fantasztikusan jó környezetnek, az átlagnál lényegesen normálisabb biztonsági és pultos személyzetnek, és a maximálisan kultúrált, vegyes közönségnek is köszönhető a kitűnő fellépők mellett. Szinte olyan volt a három nap hangulata, mintha egy nagy család lett volna az egész, bár számomra  nyilván közrejátszott ebben az is, hogy sok régi / új ismerős, barát volt jelen.

Összességében az általam ezidáig meglátogatott fesztiválok közül (Nocturnalfest, Kurultáj, Sziget) maximálisan a Fekete Zajon éreztem magam a legjobban, ami a környéknek, a fellépőknek, a szállásnaak, a  közönségnek és a kifejezetten jó szervezésnek is köszönhető. Persze, az előbb felsorolt fesztiválok alapvetően más jellegűek, de talán itt sikerült mindent úgy tető alá hozni, hogy az maximálisan kielégítette az igényeimet.

Nagyon remélem, hogy valóban folytatódik a rendezvény - már várom is a következő Fekete  Zajt, amit reméljük, addig még többen felfedeznek!

Az egyes fellépők közül néhányról külön oldalakat csinálok a blogban:

• Fekete Zaj koncertfotók, beszámolók

 

Bár nem vagyok túl nagy fesztiváljáró, a Nocturnalfestet már tavaly megszerettem, talán leginkább a barátságos, természetközeli fekvés miatt is. A hely maga egy skanzen, ahol időnként néhány liba is betotyog a közönségbe megnézni, kik is játszanak most, reggel pedig egy kis borjú keresgéli a megmaradt kajáinkat a sátor előtt. A bejáratot egy holtágon átívelő, hosszú fahídon át érjük el, a sátrazóhely mögött pedig két tó is található, azok mögött pedig a Békavár (egy régi földvár maradványai) - ahonnan már csak pár perc gyaloglásnyira folyik a Vág.

 

Természetesen sok-sok finom, és a hazai viszonyokhoz képest továbbra is olcsó szlovák sör áll a fesztiválozók rendelkezésére. A fellépőkről nem feltétlen időrendi sorrendben fogok írni.

A fellépők közül - végülis ízlésemnek megfelelően - a Sear Bliss, Scivias és a Sturmast fellépései tetszettek legjobban, a Furia és a Wyrm koncertjeit sajnálatos módon átaludtam, a Witchraft úgy játszotta a nyers fekete fémet, ahogy kell, hangulatosan és erővel - bár igaz, a tavalyi fellépésük picit jobban tetszett.

A nemrégiben 15 éves fennálását ünneplő Sear Bliss koncert első részének sajnos a technika ördöge nagyon keresztbe tett, ugyanis elszállt a mikrofon, ennélfogva Nagy András hangjából lényegében semmit sem lehetett hallani (nem tudom, miért nem tudta a tech. gárda kb. 4-5 szám alatt megoldani a helyzetet), viszont leállni nem akartak, és mindent összevetve még így is nagyon jó koncertet adtak - játékuk minősége kitűnő volt, mint mindig, a felhozatal pedig régi - új vegyesen.

 

Az Ignominious fellépése számomra talán a legunalmasabb Black Metal koncert volt, amit valaha láttam, náluk még a régi, Fekete Lyukas időkben felbukkanó Zombie Holocaust is “lenyűgözőbb” zenét játszott kb. 15 évvel ezelőtt.

Kíváncsi voltam, hogy a tradicionalista szellemiségű, neofolk - postindustrial, martial industrial alapokra építkező előadókat miként is fogadja majd a közönség zöme (volt azért pár ember rajtam kívül, akik már várták őket), a végeredmény azonban határozottan pozitív volt. Az első napot a Scivias zárta, akik nemrég álltak a Gyár színpadára új lemezük beharangozásaként. A Sciviasról tudni kell, hogy nem szokásuk ugyanolyan lemezeket kiadni, sem zeneileg, sem tematikailag, persze a kapcsolat egyértelműen megvan köztük. A legutóbbi, stong-pa-nyid címen megjelent kiadványuk lényegében egy ambient rituálé volt, a következő lemez pedig némileg pszichedelikusabb, ritmikusabb anyag lesz. Talán ezt a zenét lehetne igazából neofolknak nevezni. Előadásuk is ennek fényében telt, változatos hangszereléssel előadott szerzeményeik rendkívül erőteljesek voltak. Remélem, tényleg meglesz őszre a lemez, mert nagyon várom már…

 

A Sturmast zárta a fesztivált, amikor már szinte mindenki jól volt, de még így is nagyot ütött. Ha nagyon ragaszkodunk a kategóriákhoz, akkor martial industrialt játszanak, rengeteg dobbal, tradicionalista szemlélettel. Nagyon jó, hogy náluk is magyar a szöveg, külön erőt, lendületet ad az amúgy sem gyenge szerzeményeknek. Idáig sajnos nem láttam még élőben a Sturmastot, viszont azonnal meggyőzött. Egy lemezük jelent meg ezidáig, ami szerintem simán benne van a stílus élvonalában - legalábbis hallottam már jópár ötlettelen martial anyagot. Színpadon dominánsabbak voltak az élő hangszerek, míg lemezen sokkal fémesebb, odacsapósabb az összhangzás. A koncerttel csak egy bajom volt: tarthatott volna tovább! Ahogy hallottam az embereket a környezetemben, a Sturmast is szerzett néhány új rajongót.

 

A lengyel Blindead már sokkal inkább, ők sötétben nyomatták az előzőnél jóval sötétebb tónusú, kissé Neurosis ízű, néha death metalba csapó zenéjüket.

A főattrakció, a Rosetta koncertje már a kezdés pillanatában megmutatta, mire számíthatunk - a Red in Tooth and Claw kolosszálisan zúdult ránk, miközben a közönség és a zenekar szinte azonnal egymásra hangolódva, szinte eggyéválva élte át az estét, amiről szinte beszélni is nehéz. Ami biztos, hogy a Rosetta az egyik legjobb koncertzenekar, amit valaha is láttam, szimpatikus tagokkal, energikus előadásmóddal. Koncertjükön egy másodpercnyi rész sem volt, amit unalmasnak, feleslegesnek lehet nevezni, ellenkezőleg, szinte megállt az idő a Rosetta játéka alatt.

 

A basszgitáros időnként a közönségben érezte jól magát, M. Armine pedig több kilométert is lefuthatott az apró színpadon, “futását” legfeljebb a samplerek, összekötő hangképek belövésekor szakította meg fél percre.

A végén, a visszatapsolásnál szerintem kissé meg is voltak hatódva, állítólag az usa-ban nem ehhez a fogadtatáshoz vannak szokva.

Erről az estéről kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni, hiszen a Rosetta asztronautái mindent megtettek annak érdekében, hogy egy felejthetetlen élménnyel gazdagítsa az egyéni, hömpölygő zenéjükre szomjazó magyar közönség itt megjelenő tagjait.

Az egyértelműen a Wake/Lift címre hallgató, 2007-ben megjelent lemezre koncentráló csapat hihetetlen teljesítménnyel nyomta végig az estét, mind a zene, mind a színpadi munka tekintetében. Ezt bizonyíthatja a Rosettáról készült néhány videóm (sajna a minőség olyan, amilyen).

Jarboe és zenekara utolsó nagylemezének, a Mahakalinak megfelelően igazán erőteljes, gitárcentrikus programmal jelentkezett, ami nem volt ellenemre, ráadásul rendkívül jó zenészekkel találkozhattunk, akik között a doboknál Eric Wunder, a Cobalt frontembere volt látható/hallható. Már-már olyan intenzitással játszottak, akár egy sludge csapat, persze azért más gitártémákkal, és alapvetően nagyon egyedi zenével.

Jarboe karakteres személyiségének megfelelően celebrálta Kali himnuszait és az apokaliptikus hangáradatot - egyik pillanatban szinte mozdulatlanul, míg máskor a közönségben elvegyülve hallatta egyszer angyali, máskor démoni hangját.

Csak egy baj volt: amikor kezdtek igazán belemelegedni, abbahagyták. Ez körülbelül háromnegyed órás játékidőt jelent, és hat szerzeményt, ha jól emlékszem - de igyekszem nem panaszkodni, mert az viszont felejthetetlen volt. Egy biztos, a minőség rovására nem ment a rövid játékidő.

 

A bemelegítésről gondoskodó zenekarok közül a Noctiferiát nem láttam, a norvég Keep Of Kalessin programjának is csak az utolsó két-harmadára estem be, rendben is voltak, lelkes zenészek izgalmas játékkal, kifejezetten jó koncertbandának is tűntek - ennek ellenére nekem az utolsó kiadványuk, ami tetszett, a Csihar Attila ördögi énekével megáldott Reclaim kislemez volt.

(Please open the article to see the flash file or player.)

Meglepően gyorsan ment az átszerelés, pedig egyedi fénytechnikával érkeztek, már a koncert előtt láthattunk is egy Samael tv-t :) A Kalessin után kb. negyed órával már a húrok (és gépek) közé is csapott a Samael, egy hangulatos, fényekkel, füsttel és vetítéssel megtámogatott nyitánnyal, majd a Solar Soul elindította a hanglavinát, ami a tőlük megszokott precizitás és energia jegyében folyt át tudatunk és hallójárataink erre érzékeny résein. Rendkívül jó repertoárt adtak nekünk, el lehet mondani, hogy a Samael munkásságának teljes keresztmetszetét nyújtották, szerencsére a sikerüket megalapozó klasszikusabb darabok i is igen kiemelt szerepet kaptak - számomra az est csúcspontja egyértelműen a Baphomet’s Throne, az Into the Pentagram, Rebellion és a rendkívül erőteljes és egyéni megjelenésű Vorph gitárja nélkül előadott The One Who Came Before. Természetesen a többi szám sem maradt el ezektől, csak a borsódzás (vagy inkább Holdbőrzés) eme szerzemények alatt jelent meg nálam intenzívebben - persze, a Ceremony of Opposites lemez idején ismertem meg a jellegzetes, sötét himnuszaival egyéni utat járó csapatot, így ez valahol nem is csoda.

(Please open the article to see the flash file or player.)

A színpadi munka tekintetébenVorph mellett az összes tagot ugyanúgy ki tudnám emelni, itt senki nem nyújtott gyenge teljesítményt. Makro és Mas (köszi a pengetőt) a színpad két oldalán tisztességesen szolgáltatták a szikár riffeket és mélyeket, a ventillátorok és a fény csak tetézték a látványt. Vorph testvére, és egyben a Samael zeneszerzője, Xy pedig szokás szerint a gépi ritmusokért és a billentyűsökért, samplerekért felelt, bár egy töredék dobfelszerelés azért mindig kéznél van, így azzal is be-besegített időnként a feszes, erőteljes ritmusok kiteljesítéséhez.

Mindent egybevetve zseniális volt, pont olyan, amilyennek a Samael élőben kell, hogy legyen - és maga a turné is eleve érdekes volt, mivel a Solar Soul lemezt turnéztatták, ami még 2007-ben jelent meg, miközben nyakunkon (tavasszal jelenik meg) az új, Above című korong, ami nagy valószínűséggel meglepetéseket fog okozni a Samael rajongóinak, hiszen kicsit megbontották a szokásos receptet.