Sjón – A macskaróka

Sjón - A macskaróka (könyvajánló)

Sjón a kortárs izlandi irodalmi élet egyik legismertebb alakja, nem csak hazájában, hanem – főként Björkkel és Lars von Trierrel való közös munkáinak köszönhetően – nemzetközi szinten is. Ennek ellenére nem kis rizikót vállalt fel a Magvető kiadó, mikor bevállalta A macskaróka megjelentetését – a szerző említett érdemeivel reklámozható kötet határozottan vékonyka, ráadásul a könyvesboltban válogató potenciális vásárló a belelapozás során néha igencsak szellős oldalakba botolhat. Megéri-e így beruházni rá?

Léteznek vérbeli költők. Ezek a vérbeli költők néha írnak a versnél nagyobb terjedelmű szövegeket is, de sosem szűnnek meg annak lenni, amik. Bár Sjón kisregénye a fordító (egyébként kirívóan hasznos) utószavával, a nevek kiejtési útmutatójával és egy néhány tételes szómagyarázattal együtt sem haladja meg a 130 oldalt, tartalmában mérhetetlenül gazdag. Mi más határozná meg az értékét, ha nem ez?

Aki a terjengős, részletekig hatoló tájleírásokat keresi, csalódni fog. Ugyanakkor, némi rugalmassággal olyan élményben lehet része az olvasónak, aminek ilyen mesteri módon való átadására nagyon kevesen képesek. A kisregényben fontos szerepet játszó természet ábrázolása ugyanis bár más formában történik, nagyobb teret adva a képzeletnek, ebből a megszokottnál nagyobb távolságból mégiscsak vezeti a gondolatot, mégis elidőzünk egy-egy sziklánál, hómezőnél, melyek pontos paramétereit bár nem olvassuk, mégis – ismerjük. A líra és a próza elemei folynak egybe egy lírikus prózájában.

A természetfilmekben látott lenyűgöző izlandi táj párhuzamosan jelen lévő kegyetlensége minden eddiginél életszerűbben mutatkozik meg ebben a kisregényben. És a tájban élő izlandi ember is. Kettejük dinamikus viszonya a misztikumot is becsempésző barna bundás sarki róka segítségével kerül megjelenítésre, Sjón pedig mindezt zseniális humorával fűszerezve tálalja. Górcső alá kerül azonban sok más kérdéskör is – példának okáért, hogy mit kezd az 1880-as évekbeli, hagyományait, babonáit elkötelezett hittel tisztelő vidéki lakosság, amely a fejfájást égetett hollófejen alapuló gyógyírrel kezeli, egy Down-szindrómással.

Vajon mi az, mi ez alatt a több, mint egy évszázad alatt megváltozott, és mi az, ami napjainkban is ugyanolyan? Sok vérbeli izlandi ma is úgy gondolja, hogy elképzelhető, hogy az univerzum versekből áll. Az ugyanakkor viszont elképzelhetetlen, hogy a természettel való kapcsolat ne legyen élő, veszélyekkel teli, a mindennapi kérdések egyike. Egy olyan világról beszélünk, ahol még a XXI. században is tisztelettel vegyes tartózkodással tekintenek egyes kövekre, melyekről úgy hírlik, hogy elfek lakják őket. Ahol autópályák építésekor kikerülik ezeket.

Több erénye is van tehát a kötetnek. Mesteri kifejezésmódja, tökéletesen adagolt humora, szerteágazó gondolatisága, ezen számunkra néhol furcsa és meglepő társadalom sztereotípiákon túlmutató megjelenítése olyan mozaikot alkot, amely azonnal magába szippant. Az olvasó tehát nem csak a hossza miatt kebelezi be egyszerre, és az sem véletlen, hogy utána napokig a hatása alatt áll, és hetek múltán is felrémlik egy-egy epizód. A kép ráadásul teljes: se a fordítást, se a fizikai kivitelezést nem érheti panasz.

Való igaz – 130 oldal. De nem kell ennél több.

About the Author

Leave a Reply